A népmese ünnepe zajlott június elején a rozsnyói városházán, ahol három helyszínen hat kategóriában hetvenhat mesemondó mérte össze tehetségét. Az országos döntő után Varga Norbertet, a verseny szakmai rendezőjét kérdeztük az Ipolyi Arnold Népmesemondó Verseny múltjáról és jövőjéről.
– Miért éppen Rozsnyón került megrendezésre az országos mesemondó verseny?
– A verseny hét évvel ezelőtt indult, az első években Dunaszerdahelyen, a Duna Menti Tavasz részeként valósult meg. Miután kiderült, hogy van létjogosultsága, maga a verseny kicsit megizmosodott, onnantól fogva ennek egy önálló helyszínt kerestünk, így esett Rozsnyóra a választás. A Csemadokon keresztül megtaláltuk Füzék Erzsébetéket, a helyi szervező partnereket, és segítőként több éve bekapcsolódik a Rozsnyói Bányászati Múzeum is Badin Gabika személyében, aki a termek díszítéséről gondoskodik. A főszervező a Művelődési Intézet Huszár László vezetésével, én vagyok a szakmai rendezője a versenynek, és a csapat minden évben kiegészül az ország különböző pontjairól és most már Magyarországról érkező zsűritagokkal. Az országos versenyre mindig hívunk magyarországi szakembereket, kollégákat, hogy színesebb legyen, nekik is legyen rálátásuk a mi mozgalmunkra és mi is lássuk, ők hogy gondolkodnak erről.
– A verseny iránt nagy az érdeklődés, idén 377-en jelentkeztek. Milyen a gyerekek meséhez való viszonya, olvasnak, hallgatnak a mai gyerekek mesét, mesélnek-e a szülők?
– Szerintem minimális esetben. Az, hogy a gyerekek egy mesemondó versenyre jönnek, elsősorban a pedagógusnak köszönhető, általában ő találja meg az alkalmas gyereket és választja ki a hozzá illő mesét. Néha ez abból is adódik, hogy a gyerekek nagy része több más versenyre is jár, nagyon leterheltek. Ehhez nyugalom, idő kell, kellő hangulat, beleélés, hogy mesét olvassanak esténként. Igazából a mesehallgatás vagy akár mesenézés is egyre alsóbb korosztályok felé tolódik le. Maga a népmese iránti érdeklődés az óvodára, alsó tagozatra korlátozódik. Ott is már egy negyedikes inkább másfelé kacsintgat, minthogy ő meséket olvasson, hallgasson, míg mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt ez akár még egy hatodikosra is jellemző volt. A mesemondás, úgy mint régen volt a hagyományos közösségekben, időtöltésként, nem létezik. Ahol a családi modell olyan, intellektuális érdeklődésből fakadóan, értelmiségi, pedagógus szülők esténként mesélnek a gyereknek, aki belenevelődik abba, hogy a népmesékkel, mesei világgal találkozik. Nyilván azért nagyon fontos ez, hogy maga a képzelőerő, mint olyan, az megjelenjen a gyerekben, hiszen ugye a vizuális kultúrában mindent készen kapnak, itt meg társítani kell mellé a képzetet, és ez egy nagyon hasznos dolog. Nem gondolom azt, hogy ez egy tömeges jelenség lenne, de mindenesetre jó, hogy létezik. Az is nagyon jó, hogy sikerült megértetni azt, hogy nem abban tér el egy prózamondó versenytől, hogy amit elmondanak, az éppen egy népmese, hanem ahogy elmondják, az is teljesen más. Teljesen más a követelményrendszere, ezt most már egyre inkább kezdik elfogadni, sőt érteni – szerintem nagyon érdeklődők és nyitottak a pedagógusok ez iránt. Tetszik nekik az a fajta szabadság, amit a mesemondás magában hordoz. Mivel a verseny hangulata, miliője is ezt a szabadságot próbálja sugallni, ezért is népszerű, a gyereknek nem kell annyira izgulni, vannak olyan szakemberek, műsorvezetők, házigazdák, akik oldják az egész nap feszültségét. A verseny közbeni játékok, kiszámolók, az, hogy itt népi étel kóstoló van, megpróbál egy közösségi hangulatot teremteni. Amikor ide bejönnek az emberek, akkor nem ellenfeleket, versenytársakat látnak egymásban, hanem jókat beszélgetnek, megnézik egymás viseletét, megkóstolják egymás süteményeit, el lehet vonatkoztatni attól, hogy ez egy verseny.
– Ez a hetedik mennyiben volt más az előzőekhez képest, a színvonalat, a jelentkezők számát tekintve? Hozott valami újat ez az évfolyam?
– A létszám nagyjából állandósult, az iskolai fordulókkal már három fordulóssá vált a verseny, de mindig bukkannak fel új iskolák, helyszínek is. Az első néhány évfolyam során elsősorban a Palóc Mesemondó Verseny által érintett területekről jöttek gyerekek és Nyugat-Szlovákiából kevesebben. Aminek örülünk, hogy most már legalább annyian vannak nyugatról, mint a középső régiókból és egyre jobban zárkózik fel kelet is. Ami a változásokat illeti, ez egy bevált, működő modell, egy apró változás volt, hogy most három zsűrivel dolgoztunk három helyszínen, ez egy kicsit szabadabbá, lazábbá tette a napot. De a keret az állandó, mindig van egy vendég zenekar, zenei produkció – arra törekszünk, hogy amennyiben lehet, hazai előadó legyen, mutassuk meg azt, ami helyi érték –, mindig van egy meseszínházi produkció, egy mesélő. Ami előrelépés lehetne, és nagyon jót tenne a versenynek, de ennek főleg anyagi vonzata van, ha kétnapossá tudnánk tenni. Célszerű lenne, ha minden versenyző itt tölthetne két napot, együtt lennénk, ami fontos a közösségformálás szempontjából, felléphetnének az előző évek legjobbjai egy gálaműsor keretében, meghívhatnánk több produkciót, szakmai fórumot tartanánk. Amennyiben sikerült a költségvetést megemelni, ez megvalósítható, akár jövőre is.
- pr-i, rozsnyovidek
