Mély meggyőződésem, hogy a történetet, amit most készülök elmondani, örök homály fedné, ha énvelem valami történne.
Ott kell kezdenem, egy kérdéssel: kinek jutott eszébe kitenni a betléri útra a szegényházat? Ne lásson már semmit az öreg, csak az egyre lehangolóbb bányaoldalt, meg az ablaka alatt brüngő sok autót? Mert ilyen helyen van nálunk a szegényház, vagy ahogyan az utóbbi időben mondják: az öregek otthona. Ezt az otthont inkább ne kommentáljam most, mert még olyanokat mondanék, amit később meg kéne bánnom.
Az a szerencsém, hogy engemet egyedül is elenged a városba az igazgató úr. Azt mondja: Gizi mami, maga még nagyon jól néz ki, menjen csak el bátran egyedül a patikába. Jól, annak ellenére, hogy nem tegnap születtem. De csak ha egyszer is kinézne utánam az igazgató, láthatná, hogy alig érek le a hosszú udvaron át a régi betléri útra, a kertecskék fölé, már azt keresem, hová ülhetnék le egy kicsit megpihenni. Mert hol van még innen a piac?!
El kell mennem az útkaparókig, az ő kerítésük olyan kis falacskára épült, hogy arra letehetem magam. De csak annyira, hogy alig fér rá a fél seggem. Ha többet adnának enni az öregnek, az a fél is gyarapodna, aztán biz´Isten, már ülőhelyem se lenne útközben. Következik a temető a hosszú kőfalával. Ott bizony semmi. A másodszori pihenőhöz be kellene mennem, de ehhez csak néha van kedvem. Az lenne jó, ha Zoli bácsi kitetetne legalább egy lócát a falon kívülre. Igazán gondolhatna az öregekre, hogy ők se mindig kívánkoznak a temetőbe.
Hát szóval egész úton sehol egy rendes ülőhely. Ilyenkor jut megint az ember eszébe, hogy milyen jó volt, amikor még a piac sarkában volt a szegényház! Mindent láttunk, ami a városban történt, és egy-kettő ott voltunk, ahol lennünk kellett. Igaz, az öreg kolostort sose tudták rendesen kifűteni, de legalább enni adtak eleget.
Már kibírom valahogy, szoktam mondani magamnak, amikor a régi szegényházunk közelébe érek. Aztán elindulok a régi városháza oldalon a patika irányába. Szerencsétlenségemre persze ez is a piac másik oldalán van. Mármint ugye innen nézve.
No, de itt vannak az első lócák. Újak, nem régen rakták ki őket. Végre, leülök az elsőre. De nincs támlája, nem tudom megtámasztani a hátamat. Nem baj, biztatom ilyenkor magamat, ott messzebb, a régi városháza előtt mintha lenne egy, aminek van. Pihenek egy kicsit, aztán elmegyek odáig. Ott ülve, egy kis szuszogás közben már szinte belátok a patikába. Az mindig jó, ha már ennyire közel vagyunk a célunkhoz. Igaz, lejt ott a lóca a piac közepe felé, de jó rajta üldögélni: hátam megtámasztva, rálátok Franciskára, meg még nézhetem a sok gyereket, akik a sétatér felől jönnek elő. Csak ezzel az új szökőkúttal, ami a lóca mellett van, valahogy nem tudok megbékélni. A patikusoknak meg ezt kell nézni egész nap. A tehetetlenségük nyomasztó jele. Meg a többieké.
De végre már a történet, amiről ezek az újfajta kütyüzősök se tudnának, ha én nem lennék. Szokta az igazgató úr is mondani: ha maga nem lenne, vén Gizi mami, hát ki kellene találni. Nem mindig tudom, mire gondol olyankor, mert ócska, régi mondás ez, százezerszer hallottam már. Előttem már ilyesmivel nem lehet felvágni.
Ülök, hátam megtámasztva, szemem golyója ide-oda jár, pihengetek az utolsó szakasz előtt – a patika már csak egy köpésre tőlem. Hát jön ki egyszercsak a Tikóból egy bajszos emberke. És mondja meg sem állva a szövegét útközben. Még bent kezdte, aztán kifelé jövet sem hagyta abba. De úgy, hogy hallatszik ám minden szava. Hogy miket írogatsz ránk, mondja befelé fordulva. Amikor a küszöbhöz ér, még jobban érteni. De választ nem igen hallok. Nem lehet ez rangbéli beszélgetés rangbélivel. Egyszer csak, a küszöbön állva, azt mondja ez a bajszos befelé fordulva: nagyon ajánlom, ne járjál egyedül a mi falunk utcáin! Az ott bent mondhatott valamit, de biztos az orra alatt motyogott, mert nem nagyon értettem a szavát. Ennek a kifelé tartónak annál inkább, mert már folytatta is: tudjad, hogy nálunk már több embernek nyílik a bicska a zsebében, ha téged látnak!
Hűha, mondom magamban, itt valami súlyos megfenyegetés esete áll fönn! Emlékszek, hogy annak idején, amikor a Havran kocsma fölött laktunk, ott is nem egyszer pattogtak az ilyen hetyke legénykék. Mondom, ha már itt ülök, megnézem magamnak, ki ez az elszánt, leszámolni akaró ember.
Na, basszus! Hát ezt az embert protezsálták nekünk a magyarok, amikor valamelyik választások előtt ott voltak nálunk a szegényházban! Aztán egyszer az igazgató, amikor benézett a szobámba, mondta is, hogy: képzelje Gizi mami, a magyarok arra szavaztak, aki járt itt nálunk. Na ilyet, mondom neki akkor. Mert mit mondhattam volna? Hát most meg ez az ember ott állt előttem, morcosan, késelést ígérgetve annak a másiknak.
Tudom én, hogy az ember nem tökéletes, de attól még igyekezhet.
Ja, már megvan, ütöttem szöget a fejembe / én már csak így szeretem mondani ezt a régi igazságot /, mert az ember idővel csak kapcsol. Ez az a faragó ember! Oszlopokat faragnak, meg kerítéseket. Erről beszéltek nekünk a szegényházban is. Hogy főleg ezért kell őt megválasztani.
Amikor még a Havran fölött laktunk, láttuk mi azt, hogy jönnek ki onnan is bicskások. Ej, régi szép idők voltak azok! Mondtam is az uramnak olyankor: csak most ki ne menj a közelükbe, mert még téged is eltalál egy repülő bicska, aztán mi lesz itt velem? A szűzmáriáját, most megint azt hallom, hogy ilyesmi készül! Maguk valami hagyományápolók fiacskám, mondtam volna neki, de már futott is el mellettem. Még ha abban a pillanatban felcihelődtem volna, talán akkor sem érem utol.
Jutott eszembe, hogy azért az uram is majdnem így iszkolt hátra, a kert végébe, amikor egyre erősebben lehetett hallani a kocsma felől az ordítozást. Ilyenkor láttam, hogy mégiscsak sikerült őt megnevelnem. Ott a kert végében, majdnem a Drázus patakunk fölé kinyúlva volt egy kis műhelykéje is, amiben szerette magát meghúzni. Meg farigcsált ottan magának. Sokszor hiába kiabáltam hátra, hogy az asztalon a leves, csak nem jött. Dolga volt. Fafaragó ember volt. Annyi év után már beszélhetek erről, mert jól esik az asszonynak, hogy nem volt összességében annyi baja az urával, mint amennyi lehetett volna. Oszlopkákat, meg kerítést faragott. Hagyományt nem ápolt. Adtam is volna neki! Bicskával szaladgálni össze-vissza!
No, mondom magamban, Gizi mami, már csak ne vesszen kárba ez a pihenőidő, megvárod te szépen, ki fog kijönni abból a Tikóból, ki kapta meg olyan magas, fölső helyről az életveszélyt, vagy legalább a kilátást arra, bicska kerülhet a bordái közé.
Bizony, nem telt el sok idő, és jött is már kifelé.
Te jó ég! Hiszen ez Laci bácsi unokája! Hát mi lesz má itt, ha ezt is elteszik láb alól abban a faluban, aztán ne adj isten még a Csumosnyába is bedobják?! Jaj, szegény uram, ha ezt megélte volna! Szaladna is hátra a sufniba, hozna egy szépen faragott kerítéskarót, aztán nem nézne, hogy ezt a most elszaladót annyi népek odaküldték ahová! Nem volt ő az ilyesmire tekintettel! De nem ám! Volt neki esze, meg szíve. Mert szívesen beszélgetett Laci bácsival, aki nem volt akárki. Neki szerette a legjobban mondani, amikor megállt a házunk előtt hazafelé tartva, hogy aki nem holtig tanul, mint a jó pap, az holtig szolga lesz. Tudta, hogy Laci bácsi nem szereti a szolgákat, azért. És ez az ártatlan gyerek is ott hallgatta őket nem egyszer csendeskén. Szerette figyelni, miről beszélgetnek a régiek.
De most mi lesz vele, ha ilyen végzetes lépésre készül az ellen? Megbír-e majd küzdeni a túlerővel? Jaj, milyen szépen is tudná most őt biztatni az uram! Mondaná neki: te csak ne félj, kis borzas mitugrász ez, akire ráfogják, hogy nagy ember! Ilyen volt az én jó uram. Aztán meg elindulna hátra, szép oszlopkákat farigcsálni, meg csurgatni egy jót a sufni ablakán át a mi patakunkba.
