Vajon el tudnak-e helyezkedni a frissen végzett egyetemisták a munkaerőpiacon? A nyitrai Közép-európai Tanulmányok Kara pályakövető interjúsorozatában a friss diplomások munkába lépését követi nyomon. Ezúttal két tanító szakot végzett hallgató, Csicsay Orsolya, az alistáli Corvin Mátyás Alapiskola nevelőnője és Kalocsányi Mónika, a Komáromi Munka Utcai Alapiskola tanítónője számol be a tapasztalatairól.
– Miért választottátok a tanítói szakmát?
Csicsay Orsolya: – Kislány korom óta különös kapcsolat fűz a kisgyermekekhez. A családban is mindig volt egy kicsi, akivel lehetett játszani, mesét olvasni, etetni őt, öltöztetni, altatni, ezért a pályaválasztáskor nem is volt kérdés, hogy milyen irányba visz az utam. A logopédia és a tanítói szakma közt vacilláltam, de amikor 2012 januárjában részt vettem a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem nyílt napján, világossá vált számomra, ha itt nem tanulhatok, akkor nem tanulok sem máshol, sem mást. Végül csak Nyitrára adtam be a jelentkezési lapomat, és izgatottan vártam az értesítést. Nagyon boldog voltam, hogy sikeres felvételt nyertem, így 2012 őszén megkezdtem tanulmányaimat a nyitrai KeTK-n óvópedagógia szakon. Másodévben volt szerencsém egy félévet Sopronban, a Nyugat-magyarországi Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karán tölteni, ahol a már addig megszerzett tudásomat tudtam bővíteni. Az első fokozatú diploma után nem is volt kérdés, hogy folytatom tanulmányaimat a tanító szakon, így 2017-ben sikeresen lediplomáztam, valóra váltva az egyik álmom. Tanító néni lettem!
Kalocsányi Mónika: – Kiskoromban nagyon sokszor játszottam „tanító néniset”, bár ez nem annyira meglepő jelenség a gyerekeknél. Az általános iskola után nem voltak kész terveim a jövőre nézve, ezért gimnáziumban folytattam tanulmányaim, remélve, hogy majd az ott eltöltött négy év segít csiszolgatni az elképzeléseimen. Egyszer csak jött egy érzés, hogy talán a tanári pálya megfelelő lenne számomra, hisz alapvetően irányító típus vagyok, szeretek szervezkedni. A nyílt nap során egy kicsit beleszerettem a KeTK-be, tetszett az egyetem, a kedves környezet, a város, és persze a gondolat, hogy önállósodhatok, kicsit elszakadhatok szülővárosomtól. Úgy gondolom, életem egyik legjobb döntése volt ez.
– Friss diplomásként milyen lehetőségeket kínált a munkaerőpiac?
Csicsay Orsolya: – Az államvizsga után alig hagytam magam levegőhöz jutni, tudtam, most jön csak a neheze, hiszen úton-útfélen arról hallani, hogy mennyire telített a szakma, nehéz az elhelyezkedés. Kezemben az életrajzokkal, reményekkel telve indultam neki a munkakeresésnek, és személyesen kerestem fel a környező faluk polgármestereit, az iskolák igazgatóit. Úgy gondoltam, a személyes kontaktus erősebb benyomást kelthet. Rengeteg helyen jártam, kaptam gyors és rideg elutasítástól kezdve szívélyes biztatást és bátorítást, de végeredményében sikertelenül jártam. A reményt azonban nem adtam fel, tudtam, hogy közeledik a nyár, bíztam benne, hogy augusztusban érkezik egy ugyanolyan örömet kiváltó levél, mint öt évvel azelőtt az egyetemről. Nyáron a dunaszerdahelyi termálfürdőben dolgoztam eladóként. Ahogy közeledett a szeptember, én is egyre elkeseredetten néztem a jövőbe, de a szünidő utolsó hetében megcsörrent a telefon. Az egykori iskolám, majd gyakorló iskolám igazgatónője értesített, hogy felszabadult egy hely náluk, így ha nincs még munkahelyem, ők szeretettel várnak. Gondolkodás nélkül igent mondtam, éreztem, hogy mostantól tényleg tanító néni leszek!
Kalocsányi Mónika: – Szerintem nem egyszerű friss diplomásként elhelyezkedni, főleg pedagógusként. A diplomám megszerzése után be kellett jelentkeznem a munkaügyi hivatalba. Kötelezően regisztrálnom kellett egy munkakereső weblapra, és itt-ott körülnéztem rajta. De valójában az én helyzetem kivételesen szerencsés volt. A pedagógiai gyakorlatom során kaptam már állásajánlatot, tehát nagyjából biztos voltam benne, hogy szeptembertől el tudok helyezkedni, ráadásul a szakmámon belül, tanítónőként.
– Jelenleg mivel foglalkoztok?
Csicsay Orsolya: – 2017 szeptemberében visszatértem hát a gyökereimhez, az alistáli Corvin Mátyás Alapiskola nevelőnője lettem. Az épület, a termek, a folyosók mind ismerősek voltak, hiszen évekig jártam ide, mégis eleinte különös érzés keringett bennem, amikor beléptem a kapun. Az egykori tanáraim egy pillanat alatt a kollégáimmá váltak, az osztályban pedig a katedra lett az én helyem. Az iskolai klubban jelenleg három csoportban foglalkozunk a gyerekekkel, az én „kis” csoportomat a harmadikosok és az elsősök eleven és szeretnivaló serege alkotja. A nevelőnői munka során sokszor tapasztalom, hogy mekkora szükség van a szakmában a kreativitásra és a spontán dolgok kezelésére. Az osztályfőnökök a tanítás után az öltözőben „átadják” a gyerekeket, és amíg a tanulók öltöznek, mi megbeszéljük a napi eseményeket, délutáni teendőket. Ezután ebédelünk, majd ha az időjárás engedi, a szabad levegőn vagyunk. Nemcsak a gyerekek, de mi is sajnáljuk, ha nem tudunk az udvaron lenni, mert érzékelem, hogy mekkora szükség van a mozgásra, kikapcsolódásra, a délelőtt levezetésére, a délutánra való felkészülésre. A legtöbb gyerek szigorú időbeosztással rendelkezik a délutánokat illetően, ezért biztosítani kell, hogy mindenki pontosan jusson el a művészeti iskola óráira, a sport-, irodalmi és egyéb szakkörökre. A csoport maradék részével pedig az osztályokban elkezdjük a következő napi tanításra való felkészülést. A napok változóak, a tananyag mennyisége meghatározza a délutánokat, de kolléganőimmel azon dolgozunk, hogy a tanuláson kívül jusson idő az érdektevékenységek megszervezésére, megvalósítására, valamint a játékra is, ezzel otthonossá és szerethetővé téve a délutánokat és a „napközit”. A három legkedveltebb elfoglaltság a kreatív, kézműves foglalkozás, a mese-idő és a csocsóbajnokság. Igyekszem napról napra megújulni, a kezdeti nehézségeken átlendülni és tanulni a hibáimból.
Kalocsányi Mónika: – Jelenleg régi iskolámban, a Komáromi Munka Utcai Alapiskolában dolgozom, osztályfőnökként. Legtöbbször úgy érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Szívből szeretem a munkám, pedig nem fenékig tejfel! A diplomám megszerzése előtt sem gondoltam, hogy a tanító munkaideje legkésőbb 2-kor befejeződik, de most már saját bőrömön is tapasztalhatom. Korán kelés, tanítás és nevelés, dokumentáció, következő napra való felkészülés és alvás. Nagyjából ebből állnak a hétköznapok. Lehet, hogy még pályakezdőként, picit „elvetemülten”, teli energiával végzem a teendőimet, de élvezem és csodálatosnak tartom! Természetesen számomra nem csak az előbb leírt szavakat jelenti a pedagógus szakma. Felemelő érzés tanítani a gyerekeket. A mai gyerekek nagyon kreatívak, dús fantáziával rendelkeznek, mindig többet akarnak tudni, mint amit kéne, és bizony, nem szégyellem bevallani, vannak helyzetek, mikor nem tudom hirtelen megválaszolni a kérdéseiket. Ez egyébként nagyon jó dolog, mert a mai pedagógus, ha lelkiismeretes, semmiképp nem tud ellustulni. Folyamatosan képezni kell magunkat, utánanézni olyan dolgoknak is, amit egyébként nem kéne még tanítanunk. Nagyon sokat tanulok a gyerekektől is, illetve nekik köszönhetően. Számomra az ilyen folytonos kölcsönhatások miatt is annyira csodálatos ez a szakma. Sosem tudom válasz nélkül hagyni a gyerekeket. Ha bármilyen kérdést a levegőben hagytam lebegni, nem tudok nyugodtan hazamenni. Talán az iskolai éveim alatt sosem voltam annyira szorgalmas, mint most.
– Hogyan tudjátok hasznosítani a felsőoktatásban tanultakat?
Csicsay Orsolya: – Az első néhány hétben úgy éreztem, hogy félretehetem az egyetemi jegyzeteimet, mert ott nem tanultuk meg, hogyan kell az udvaron szemmel tartani 24 gyereket egyszerre, mindenhol ott lenni, minden horzsolást ellátni, minden vitát megoldani. De kis idő múlva rájöttem, hogy a drámapedagógia és testnevelés órákon tanultunk rengeteg játékot, amit hasznosítani tudok. Bár az egyetemen a nevelőnői munkára való felkészítés egy kicsit háttérbe szorult, nagyon sokszor jutnak eszembe nagyra becsült tanáraim jó tanácsai, ötletei, sokszor kezembe veszem és átlapozom módszertani jegyzeteimet. A pszichológia órákon is rengeteg olyat tanultunk, amit a mindennapi helyzetekben felismerek, tudom az ok-okozati összefüggéseket, így reagálni tudok a kialakult helyzetekben. Nagy segítségemre szolgálnak továbbá a mesepszichológiai kutatásaim, óravázlataim, amit záró- és szakdolgozatomban Petres Csizmadia Gabriella tanárnő vezetésével készítettem. Igyekszem a mesét a lehető legtöbb délutánba belecsempészni, közelebb hozni és megszerettetni a gyerekekkel az olvasás csodás világát. Az első perctől kezdve nagy segítséggel szolgálnak kollégáim, akik az egyetemen szerzett elméleti tudásomat sok éves gyakorlatból származó tapasztalattal egészítik ki.
Kalocsányi Mónika: – Tulajdonképpen napról napra tapasztalom, hogy az egyetemen tanultak nagy részét közvetlenül hasznosítani tudom a munkám során. Mikor szeptemberben szembesültem a feladataimmal, megijedtem, és nem éreztem kellőképpen felkészültnek magam. Az évnyitón 16 kíváncsi, tudásra vágyó szempár figyelt rám, és elgondolkodtam, hogy elég leszek-e nekik, hisz úgy éreztem, semmit sem tudok. Ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban megnyugodtam, mert rájöttem, hogy van mihez nyúlnom. Nagyon sokat tudok építkezni az irodalom-módszertani óráinkra, a drámajátékra, a testnevelés módszertanra, matematikára. Persze sokat kell hozzátennem, mert itt már nem egy-egy mintatanításról van szó, hanem egymást követő, egymáshoz kapcsolódó órák sorozatáról. Az egyetemen minden óravázlat megírásánál gondot okozott megfogalmaznom az óra céljait, és ez az igazi gyakorlatban vált érthetővé. Már látom, hogy honnan hová kell eljutnunk egy tanév alatt.
– Mik a jövőbeli terveitek?
Csicsay Orsolya: – Bízom benne, hogy a jövőben lehetőségem nyílik a délelőtti nevelői-oktatói folyamatban is aktívabban részt venni, évek múltán pedig szeretnék osztályfőnökké válni. Terveim közt szerepel továbbá a folyamatos önképzés, tanulás, önfejlesztés, hiszen fontosnak tartom a szakmai megújulást, ismereteim kibővítését. A rohanó tempóban szélesedő módszertár ismerete véleményem szerint nem csak a gyerekek, hanem a pedagógus szempontjából is nagyon lényeges.
Kalocsányi Mónika: – Szeretnék továbbra is tanítani, és reménykedem benne, hogy a munkaadóm is úgy gondolja, jó helyen vagyok. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni és nagyon szeretek tanítani. Harmadikos osztályom van jelenleg, szeretném őket végigkísérni az alsó tagozaton. Emellett szeretnék még nagyon sokat tanulni, hogy minél jobban teljesíthessek, megfelelő példakép lehessek a gyerekek számára, hogy a lehető legjobban tudjam egyengetni útjukat életük ezen szakaszában. Néhány év múlva pedig szeretném más formáját is kipróbálni a gyermeknevelésnek.
(pa)
