A miséről mindig a dóm északi kapuján jöttünk ki, és a néhány lépésnyire, különálló torony mellett indultunk haza, a malomárok felé. Johann – persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják -, úgy állt a torony árkádos kerengőjének egyik oszlopa mögé húzódva, és az alig átlátható szivarfüstbe burkolózva, mintha éppen ő lett volna a toronyőr, aki lejött körülnézni, ki is az, aki a korai mise kedvéért otthagyta a meleg ágyat. Az oszlop és a szivarfüst annyira eltakarta, hogy nem lehetett látni, kit vagy mit is figyel. Akkor persze eszembe sem jutott, hogy netán én miattam álldogál ott s várja, hogy megpillanthasson. A sűrű szivarfüstön kívül csak arra emlékszem, hogy mindig egy kicsit előre dőlve állt, pedig csak egy kis lépést kellett volna tennie, hogy jobban lásson engem.
Minderről: Johannról, a leskelődéseiről csak később tudtam meg többet, biztosat, akkor, amikor úgy döntöttem, igent mondok neki, mert annyiszor hallottuk már én, apám és anyám is, hogy: nem tudok tovább élni Júlia nélkül, hogy ez tűnt a jó döntésnek. Persze, amíg Johann eljutott eddig a mondatig, az ebédlőnk megtelt szivarfüsttel. Anyámat nem zavarta, talán még gyermekkorában megszokta a füstös helységeket, apámat annál inkább s így nem is igen esett nehezére odaadni engem ennek a, hozzánk Kassára Budáról jött, kissé fura emberkének, aki egy-két év alatt egészen szépen megbarátkozott jó néhány befolyásos kassai polgárral. Ez is tetszett nekem rajta, gondoltam, ha ilyen hamar megtalálta itt a helyét, meg fogja tudni nálunk alapozni a mi közös jövőnket is. Akkor még nem tudtam a szenvedélyéről, ami őt még a budai vár alatt ragadta meg, majd végigkísérte egész életén át. És bennünket egy hegyekkel körülvett kisvárosba sodort.
Mert Kassán, bármennyire jól alakultak is Johann emberi kapcsolatai, nem engedték meg neki, hogy edényeket kezdjen el gyártani. Ennek ellenére, bár máshol, de mindennapjaink részévé váltak a kőedények, akár a szivar és annak füstje. Amit meg kellett szoknom a rozsnyói otthonunkban, hiszen minden komolyabb vendégünk, és Johann egyre gyarapodó üzlettársai is szívesen szivarozgattak szalonunkban, ajtónkon belépve pedig szivar különlegességekkel lepték meg Johannt.
Lassan megszoktam a kisvárost, de a Csucsomba vezető út mellett felépült gyárunkba ritkán mentem. Szívesebben voltam a rozsnyói piac közelében. Arról, mi is történik a tányérok, tálak, korsók gyártása körül, a zenésznegyed mellől hozzánk kisegítőnek járó Lajostól tudtam meg ezt-azt.
Johann jelölte ki neki ezt a feladatot, olyankor felmentve őt a gyárban végzett munka alól. Lajos főként fát készített a konyhánkra, s közben szívesen mesélt. De volt, hogy a gyerekeket is kivitte pisztrángozni a Drázus patakra. Lajostól tudtam meg azt is, hogy Johann, szivarral a kezében, akár egy órát is el tud állni a nagy műhelyben az emberei munkáját figyelve. A tetőt tartó egyik vastag gerenda mögött áll – tudtam meg, s egy kicsit előre dőlve bámészkodik. Mutatta is egyszer Lajos a konyhánkban: felugrott a kemence mögötti kis sámlira, és Johannt utánozva kandikált ki a lesből. Oly módon állt ottan a tulajdonos úr, mondta közben, mint amikor valami szépre várunk, ami nélkül nem tudunk tovább élni.
Emlékszem, elmosolyodtam akkor. Olyannyira, hogy Lajos meghökkent.
– Tán valami rosszat mondtam, kérdezte.
– Nem, nem, nyugtatgattam, semmi baj Lajos, csak egy pillanatra mintha a kassai dóm mellett lettem volna.
Lajos szerette részletesen elmesélni, azt is, hogyan várta Johann azt a pillanatot, amikor a díszítőnk átadja neki a gyönyörű korsót, ami alig tud utat törni magának a sűrű szivarfüstön át, de Johann arca olyankor fölragyogott, és vitte a rengeteg színben pompázó korsót a betűvetőhöz, hogy az gyöngybetűkkel fölírja rozsnyói barátja jó szüleinek nevét, amit az személyesen rendelt meg Johanntól.
Egyszer, nálunk, szivarfüstben.
2015. szeptember
Az elbeszélés elhangzott a szerző tolmácsolásában “A kőedény költészete” című kiállítás megnyitóján 2015. szeptember 17-én, a Rozsnyói Bányászati Múzeum Galériájában.
fotó: Prékop I.
