Nem szerette azt a reggeli látványt. A fürdőszobájuk tükre, amiben minden reggel a napi sminkelését végezte úgy volt elhelyezve, hogy közvetlenül mellette volt a kisablak. Azon át a várra látott. Minden reggel. Nem is, a várromra. Annak a várdombon magasodó néhány torz falára. Melyek az eltelt majd négyszáz évvel dacolva csak nem tudtak teljesen ledőlni. Egyszer sem sikerült elkerülni ezt a látványt. Bárhogy is akarta. Sokkal jobban szerette nézni a bazilikát a folyó túlpartján. De az most messze volt.
A kollegina, Csilluka azzal várta, hogy a helytörténettel foglalkozók továbbképzésére neki a vár történetének feldolgozását ajánlja. Csilluka be volt csavarodva ebbe az itteni világba. Most éppen gyermekeivel együtt ő is A megyeháza életre kel című projektre készült. Erről akart később beszámolni a más iskolákból is érkező tanároknak a képzésen.
A közönség az idő kerekét visszafordítva juthatott el a még romjaiban is gyönyörű épülettől az 1820-ban átadott klasszicista remekműig. Egy öreg zongora gyászt idéző hangjai indították a műsort.
Csak néhány éve jött ide az ország másik végéből, de már többször mondta az élettársának, hogy rendezze át a fürdőszobát. Ha egyszer feljönnél, egészen másnak látnád az egészet, szokta neki mondogatni az embere. El sem tudta képzelni, mit láthatna ott fent másképpen. Mindenféle követ egymáson meg az azokat benövő gazt.
A mailArt projekt keretében beküldött képeslapok emberi alakot öltöttek, majd úgy kerültek fel az épület homlokzatára. Közben az épület előtt énekkar, és énekesek várták, hogy múltidéző dalaikkal a közönséget egész 1913-ig repíthessék. A dalok közben video és hangeffektusok jelezték az idő visszafordulását.
Soha eszébe nem jutott volna, hogy idekerül. Tornára, az egykori legkisebb vármegye valaha volt központjába. Ahol nem tudnak mit kezdeni a várukkal. Vagyis a várromjukkal. Felnéznek rá, gyönyörködnek benne, néha megmásszák a dombot, s közelről teszik ugyanezt. Most meg elérte őket ez a megyeháza ügy is. Ez itt, a falu közepén omlik lassan, de biztosan a fejükre. Bemásznak oda, és még képeket is akasztgatnak a falakra. Na, jó, bemegy ő is, ha már egyszer annyira csábítja Csilluka. Még az ígért produkció előtt. Jé, ez a Torna nem lehetett akármilyen hely! Ekkor ért a régi utcákat ábrázoló, kinagyított képeslapok elé. Hiszen itt a két nagy háború között volt Horthy utca, és mindjárt mellette Mussolini utca is.
Megyei közgyűlés következett, ahol a felvidéki magyarságot talán legjobban lesujtó problémák kerültek napirendre. Ekkor már a közönséget is elragadta a rendezvény hangulata, egy emberként szavaztak a magyar feliratok és a hazai termék érdekében.
Mi nem jut megint az eszébe?! Lehet, hogy már az agyára megy ez a sok fejük fölött tornyosuló régiség! Jó, hogy most szőke, lehet, annak idején ezért is tetszett meg a főnöknek, aki aztán betette tanítani, de azért nem hisz a szőkékről szóló vicceknek. Még ha néha történnek is figyelemreméltó dolgok ővelük. Itt van mindjárt, akiről ezek itt régen az egyik utcájukat is elnevezték, ez a Mussolini. Az is a szőkéket szerette, nem? Hogy azok az igazi, fajtiszta emberek. De mégis, erről itt miért kellett utcát elnevezni? Valami nagy dologról van szó. Csilluka majd egyszer elmondja neki. Biztos ez is a dicső múlt, amit annyiszor emleget. Mert hogy az nagyon fontos az életünkben.
A közgyűlés után a műsor 1820-ban folytatódott. Következett az épület átadása. Az épület hajdani szépségét, gazdagságát az emberek egy 3 dimenziós animáció segítségével ismerhették meg, majd átadásra került az épület kulcsa is. Éjszakába nyúló mulatozás következett, melyen fiatalok és idősek együtt ünnepelték a megyeházuk újjászületését.
(A szövegben részletek olvashatók a Torna Vidék portálon megjelent beszámolóból.)
Ambrus Ferenc
kép: pixabay.com
