Mielőtt L.A. mester, most egyelőre ne mondjuk meg, kit is takar ez a monogram, felfelé tartott az öreg és fiatal bányászok szent hegyére, hogy egy utolsó ihletet merítve elképzelését végre majd egy ujjnyi vastagságú deszkatáblára festve a világ elé tárja, újra arra gondolt, a már oly sokszor megcsodált bányászok munkájának aprólékos és hűséges megörökítése mellett valami olyat is tesz majd a képre, ami fölött mind kortársai, de a képet száz, kétszáz év után is csodálattal szemlélők, vagy mondjuk a kerek öt évszázaddal később ennek okán és tiszteletére az átszellemült konferenciát szervezők megakadnak, és egymástól függetlenül hümmögni kezdenek, mert nem fogják elhinni és megérteni sem ennek következtében azt, mi vezethette L.A. mester kezét, s milyen gondolatok kísérhették addig is, hogy valami olyat tegyen nagy álma megvalósulásának kapujába érve, ami nem magyarázható utólag holmi szertelenséggel, vagy éppen hanyag felületességgel, de még az akkor sem ritka hetyke kivagyisággal sem, ami, higgyük el így utólag, semmiképpen nem volt jellemző L.A. mesterre, még ha ez az apró, sokáig fel sem fedezett turpisság tán néhány pillanatra ebbe az irányba is képes lenne elterelni a gondolatainkat, ám időben be kellene látnunk és visszakanyarodnunk ahhoz, miszerint L.A. mester réges-régi tervében párhuzamosan ott szerepelt, de inkább mondjuk azt, hogy élt az a sugallat, hogy a nehéz mindennapok, reggelt estével összekötő izzasztó munka, a bányászok világának ábrázolása mellé, annak egy alig észlelhető, de mégis határozottan hangsúlyos pontjára majd odapingálja, ami őt egész itteni élete során elkísérte, napjait üdévé varázsolta, a madárcsicsergéssel induló hajnali perceit távlatossá tette, a délelőttök hegyekből átszűrődő halk kopácsolását már-már mennyei muzsikaszónak láttatta, az ebédhez hívó szót símogató becézésnek érezte, a diófája alatti délutáni szundítást az újjászületés pillanataként élte meg, s így fel se merült benne, hogy a táblakép, mi lehet, egykoron egy templom oltárképe lesz éppen, anélkül nyerje el végső kinézetét, hogy azon hiányozzon, ami a többi, a figyelmet felkeltő jelenetek mellett talán olykor bizonytalan korban nem lesz valami gyönyörködtető, vagy csak olyankép lesz fontos, hogy a rá szegeződő szempárokat annyira magára vonzza, hogy csak a bányászok elszórtan, de aprólékosan és precízen mutatott munkafolyamatait szinte észre se vegyék, mert abban reménykedett, ha az is ott van, s van ki észreveszi, felhívja rá a másik, a mellette álló figyelmét, és csak mondjuk ötvenkilenc évenként egyszer történik is ez meg, már akkor is jelen van az alkotásán a mindenség.
Ettől L.A. mester megnyugodott. A ragyogó időben felért a Pozsálóra, leült a Nagykőre, és gyönyörködött az előtte elterülő látványban.
R. 14. február
