A helyi hetilap kiadójaként Gömöri ritkán látogatott el lapja, a Rozsnyói Híradó szerkesztőségébe. Nem mintha nem érdekelte volna, hogy készül az újság. Meg hogy mi kerül bele a következő számba, vagy éppen mi marad ki belőle. Nem is lakott messze a minden vasárnap megjelenő lapjának szerkesztői irodájától. Csak hát Gömöri olyan ember volt, aki mindig is a készet szerette, az elkészült szép terméket. Tudható volt róla, hogy nem szívesen jár az egykori iskola-, sőt padtársához, a jó hírű Mihalik szabóhoz sem, ha őt éppen egy újonnan neki készülő öltöny próbája ügyében kellett meglátogatnia. Nem, bizony nem szerette a babrálást. Sem az ilyen szabóságban, sem a lapcsinálásnál. Ám az friss újságnak tudott örülni, meg a Mihaliktól megérkező új öltönynek is. Amikor ezt egykori pajtása megküldte neki, mosolygott, csettintett is, és töltött magának a Barkáról kapott szilvapálinkából. Sőt, ha ilyenkor vendége volt, még az is kapott az ötvenkét fokosra kifőzött szíverősítőből. A legújabb Rozsnyói Híradóval való találkozásnak is megadta a módját. Vasárnap ebéd előtt jólesett neki, ha egy órácskát azzal tölthet, hogy bevonul az újsággal az udvarukra néző csendes szobába, és ott figyelmesen végigolvassa. Egyenesen a szerkesztőségből hozta neki szinte percnyi pontossággal tíz órakor a kis rikkancs. Szokása volt, hogy az olvasást a harmadik oldalon kezdte, a rövid, néhány soros hírekkel.
A naptári év legelején azonban mindig elindult Krasznaihoz, lapjának felelős szerkesztőjéhez. Leginkább egy kis kvaterkázás végett kereste föl, aminek része volt az újévi jókívánságok kimért, átgondolt strófájának elmondása is. A Rozsnyói Híradó címoldalán éppen utolsó előtti alkalommal tüntették fel az ezer évet jelölő egyes után a századot mutató nyolcas számot. Ebből is érzékelték, hogy feltartóztathatatlanul közeledik a századforduló, ami egyre több – persze főként – vészjósló hírt is hozott magával. De jó vidéki lapkiadóként Gömöri most is fontosabbnak tartotta a hegyes-völgyes bányavidék apró történéseit, mint a nagyvilág, vagy akár a Monarchia ügyeit.
– Itt járt, Rozsnyón Madarász Viktor, és ez azért nálunk is hír, Krasznai, nem? Meghiszem azt, hogy igen! Ritkán látjuk minálunk. A betlériek azt mondják, hogy a szulovai hegyeket járja. Ott keres valami hatalmas, hengernek való fatörzset. Ha talál is megfelelőt, hogyan fogja azt innen az Igló közelében lévő rézhámorába szállítani, azt én el sem tudom képzelni. De hát kedvelik őt az iglóiak, majd csak segítenek neki. Ha meg a rozsnyóiaknak szól, ők is biztos szívesen cipekednek.
Krasznai bólogatott. Magában meg örült a hírnek, mert bizony az, hogy Rozsnyón és környékén tartózkodik a nagy magyar festőművész, az a Híradóba való közlemény. Eszébe jutott, mert ugye a jó lapszerkesztőt minden érdekli, és Gömöri sok mindenben tájékozott volt, hát megkérdezi kenyéradóját, ami ezzel kapcsolatban foglalkoztatja.
Vajon tudja-e Madarász, ha már ott járkál az Andrássy- vadászkastély fölött, a nagy erdőrengetegben, hogy ott bent a falon függ a jól sikerült Deák Ferenc-portréja, meg az a hatalmas munkája, amelyiken Erzsébet királyné megkoronázását festette meg. Jó földijeként Manó gróf rendelte tőle a képet annak idején. A családból ő is fölkerült a képre, de a központi helyen Gyula van, amint Sissi feje fölött tartja a koronát.
A művész úrtól kellene megkérdezni, tud-e erről, vagy netán már látta is a kastély szobáiban.
Gömöri ezt a kérdezősdi-ötletét maga megvalósíthatta volna. Ez bizony egyértelműen kiderült a Krasznai felé intézett további szavaiból.
– Nem kérdeztem meg tőle. Pedig ott voltam tavalyelőtt Iglón, amikor a nagy millenniumi év tiszteletére az iglóiak is tartottak ünnepséget. Erre engem is meghívtak. Azon a májusi, kora nyári napon egy igen szép, emlékezetes beszédet tartott a szépszámú megjelent vendég előtt Nosz Gyula, iglói polgármester. És az ünnepségen rögtön az első helyen említették az 1896. évi budapesti nagy millenniumi kiállításon termékeiért aranyéremmel díjazott Madarász Viktor rézhámorát. Az iparost díjazták, mert a művész akkor már több mint egy évtizede nem festett. Sajnálattal gondol az ember arra az elhatározására, mely az aranyak gyártására termett kezet a rézgyártással való megelégedésre kényszerítette.
A Rozsnyói Híradó két főembere emlékezett azokra az évekre, amikor a vidék nagy szülöttje, a hírneves festőművész visszatért a gömör-szepesi bányavidékre. Már csak azért is, mert azokban az 1870-es években indult a Rozsnyói Híradó kiadása is. A közeli Csetneken született Madarász Viktor éveket töltött Párizsban, majd a hetvenes évtized elején hazaköltözött Magyarországra. 1873-ban meghalt az apja, Madarász András. Tőle néhány ipari vállalkozást örökölt a bányavidéken, és ezekkel kezdett el foglalkozni.
– Szerették őt mindig a szepesi bányavidéken is, szerkesztő uram. Amint említettem, ezt akkor is láttam, amikor olykor-olykor odalátogattam. Nem egyszer kérték, hogy fessen nekik, de hajthatatlan maradt.
Krasznainak itt valami eszébe jutott, és a tulajdonos szavába vágott.
– A feleségem rokonai a csetneki völgyben élnek. Az elmúlt években többször is jártam arrafelé. Mondogatták, hogy néha-néha hazalátogat a nagy festőművészük, Madarász, és otthon hajlandó a családja egy-két tagját megfesteni.
– Igen, Krasznai úr. Ennyi. Ennyi volt eddig, és ha ez így megy tovább, húsz évig is eltarthat, hogy nem vesz ecsetet a kezébe… Bár – úgy tudom -, egyszer mégiscsak megtört a jég. Egy szepesi nemesember rábeszélte a mestert, hogy csinálja meg neki a hatalmas Hunyadi László siratása című festményének egy kisebbített változatát. Azt hozta fel indokul ez az ember, hogy a sirató asszonyban, mintha saját édesanyját ismerné föl, és ezért nagyon szeretné, ha a szepesgörgői kastélyát díszíthetné legalább a kicsinyített másolat. Titokban, de Madarász engedett a kérésnek.
Krasznai mindeközben fejben – ahogyan jó szokása volt -, már a Rozsnyói Híradó újévi második számának a híroldalát tervezte. Nagy csodálója volt a Madarász-festményeknek, így megörült, hogy szólhat a művészről. Amikor a csetneki szülőháza előtt ment el, mindig eszébe jutottak a magyar múlt nagy alakjait megörökítő képek. Bár magának be kellett vallania, hogy neki a kedvence mégis a Csikósok című alkotás, ami a tűz körül ülő halvány alakok és a háttérben lebukó, még mintha mindig ereje teljében lévő nap együttesével néhány évvel ezelőtt úgy megfogta, hogy olykor arról álmodozott, egyszer megpróbálkozik azzal, hogy festeni is fog, és megörökíti azt a sejtelmes hangulatot, amit azon a képen látott. Vagy legalább valami hasonlót.
Madarász Viktor, az egyik legnagyobb magyar történeti festő, Csetneken született 1830. december 14-én. Az elbeszéléssel halálának közelgő 100. évfordulójára emlékezünk. A romantika korának jeles festőművésze 1917. január 10-én hunyt el Budapesten.
