Elég régen volt, hogy utoljára találkoztunk. Talán egy, kettő, vagy akár három éve is van annak, hogy fogtuk a vándorbotjainkat és elmentünk túrázni egyet a Rozsnyó környéki mesebeli, zegzugos tájba.
Tudom már, megnéztem, három éve és három hónapja volt. A Facebook nem felejt. Akkor másztunk fel utoljára együtt a Geravy hegy lajtorjáin a Szlovák Paradicsomba.
Egy tervezett túra útvonalát jártuk végig együtt Mátyussal, meg egy romániai önkéntesünkkel, Zsombival, akinek a szívébe ugyanúgy beloptad magad, ahogy a GIT legelső önkéntese, Elekes Imi is a szívébe zárt anno.
Két napja tudom, hogy már soha többet nem megyünk fel együtt sem a Geravyra, sem a Pozsálóra, sem a tornai várromhoz a Szádelői-fennsík embert próbáló nyergén keresztül, ahogy azt 2002 őszén tettük zuhogó esőben – amikor utána még végigtapostunk az egész Áji-szurdokvölgyön fel egészen Hacsavára (gy. k.: Ájfalucskára). Útközben megálltunk Ájban is, ahol egy kupica tátrai teával pecsételtük meg a helyi kocsmároshoz és boltoshoz, Farkas Gyuszihoz fűződő baráti kapcsolatunkat. Aztán a zuhogó esőben az egyik vízesésnél előszedtél a „hátimákodból” egy mini gázpalackot, hogy forró porlevessel melegítsük át a motorunkat. Utána már csak kilenc kilométerrel feljebb, Hacsaván álltunk meg kifújni magunkat a községi hivatal előtt. Ott akkor még nem működött semmiféle vendéglátóipari üzemegység…
Azóta már az is van. A községi hivatal épületében nyitották meg. Azokban a helyiségekben, ahol a 2002 utáni Szádelői- és Áji-völgyek környékére szervezett GITes nyári honismereti táborokon résztvevő gyerekeknek a kajákat főztük. Szakácsnak is nagyon jó voltál. Tán csak a Pogány Zoli és Zatroch Pista gulyásai és pörköltjei tudnak vetekedni a tiéddel. Az általad főzött gerslis káposztalevest még Zoli és Pista sem tudták felülmúlni (igaz, soha nem is kínáltak olyannal – mindig csak gulyást vagy pörköltet főztek eddig).
Hacsaváról a Szarvas-hegyet érintve átballagtunk Branna bának a Szádelői-völgy fenti végén lévő vendéglőjéhez – az Isten tartsa meg a jó szokását, hogy már szeptember közepén befűtött a Péter-kályhába. Neki köszönhetően alig nyirkos ruhákban ballaghattunk le a Flachbart Katikáék szádelői panziója előtt leparkolt kék Opelkádhoz, s beleülve jótékony párafelhőbe burkolózva indulhattunk haza Rozsnyóra az esti szürkületben.
Az éveket visszafelé pörgetve azon is törpengek, mióta is ismerlek. A múlt században (hehe), asszem 95-ben kerültem végleg Rozsnyóra, s szerintem még abban az évben megfordultam a Csemadok udvarban működő (már évek óta nem működik) Krajcár klubban, ahol Bubu meg Kórintus Viktor felváltva szolgáltatták a zenét és a folyékony kenyeret. Abban az időben a Krajcár volt Rozsnyó és a Rozsnyói járás fiatalságának találkozóhelye (szerintem), ahova nemzetiségre-, fajra-, vallásra-, külalakra és egyéb más egyedi jellemvonásokra való tekintet nélkül mindenki betért (néha többször is) délután három óra és néha holnap hajnali kettő között egy pofa sörre, kupica pálinkára vagy csak egy jó szóra, kávéra, teára… na meg egy kis éneklésre. Igen, akkoriban gyakran megtörtént – még hétköznapokon is –, hogy kiszorította a közös énekszó és gitármuzsika a Krajcárból a rádióadás zümmögését. Ott ismertelek meg Benneteket, a nagy rozsnyói generáció tagjait – többek között Svajko Tibit, Svajko Gabit, Friedrich Marikát, Tárkányi Lórit, Mokos Patyit, Fici bát, Zsókát, Rapost, Mátyus Gyuszit, Zabari Attilát és Téged.
Te, a gyakran hétköznap este is cicanyakkendőt hordó, mosolygós fickó szerényen leültél a pianínó mellé a hátsó teremben és egy kevés biztatás után elkezdtél kalimpálni. Sokszor egy amerikai bárzongorista benyomását keltetted a közönség körében, aki bármit eljátszik, ami csak a népeknek az eszébe jut.
Ezt a sokoldalúságodat később is megcsillogtattad, amikor a rozsnyói ZBK együttes vezetőjeként sorban zenésítettél meg egy csomó magyar verset. Nagyon egyedi hangzásvilágot varázsoltál zenésztársaiddal – Kukaccal (Svajko Tibivel†), Karajjal ((-magasan), Garaj Timivel), Borsóval (Borsodi Zolikával), Tióval (Bodnár Ottóval), Kiss Ibolyával, Dzsídípível (Jánosdeák Péterrel), Fici bácsival (Váradi Péter), Pál-Balázs Mónikával és Jakab Sziszivel – a közönség körébe mindenhol, amerre megfordultatok. Zeneszerzői képességeddel a banda többi tagját is megfertőzted. Sokoldalú zenei tudásodnak, zenészbarátaid lelkesedésének és mindig áldozatkész, jóindulatú barátaidnak – Bubunak (Vecko Tivadar) és Pogány Zoli, házi költőnknek – is köszönhetőek a Tompa Mihály Országos Szavalóverseny megzenésített vers-kategóriában elért kiváló helyezéseitek, sikereitek.
Végighallgatva a számaitokat, bárki elismeri, egyáltalán nem egy kaptafára születtek ezek a fülbemászó melódiák, amelyekkel a vers szeretetére neveltétek a közönséget. Ez ihlette annak idején a Manci (Prékop Mária) által felkarolt GITes versíró pályázatot is, amit József Attila és a ZBK után szabadon „Biztató”-nak kereszteltünk. A GIT-iroda minden egyes költözése alkalmával azóta is előkerül egy-egy csomó Zsuzsaa (Zatroch Zsuzsa), vagy Norbee (Istvánik Norbi) által elkövetett költemény…
A ZBK nélkül anno egyetlen rozsnyói március 15., vagy egyéb nyakkendős magyar rendezvény sem valósulhatott meg. Bálint napokon, költészet napja alkalmából rendezett zenés-irodalmi esteken és az egykori GIT-székház minden egyes irodájának felavatásán is Ti voltatok a sztárok. (:-)) Arról már nem is beszélve, hogy a Veled elindított honismereti táborokban is elvarázsoltátok a gyerekeket.
Soha nem felejtem el (asszem) a rejdovái templomban elkövetett orgonajátékodat, vagy a tábortüzek mellett felsíró szájharmonikád dallamát. A táborok többi szervezőjével – Tóga (Tóth Gábor), Gabtsi (Matyi Gabriella), Manci, Sziszike ((utálja, ha így hívják), Szabó Szilvia), Misi bá (Zsigmond Mihály), Badin Viktor, Borsó, Gyöngyike (Máté Gyöngyi), Dzsuditka (Krúzs Judit), Loci (Tárkányi Lóri) – mindig megcsodáltuk túravezetői képességeidet (rohantál, mint aki versenylovat evett), megtanítottál bennünket térképet olvasni (igaz, egyszer eltévedtetek az Elefánt-hegynél, de aztán mégiscsak megkerültetek), bánni az iránytűvel (aki odafigyelt és nem volt rest, az megtanulta).
A vándortáborokba a kislányodat, Barbit is magaddal hoztad, aki Zotyával (Ulbrik Zolika), Bogival (Vasik Boglárka), Orsival (Szabó Orsolya), Zsuzsaaval (Zatroch Zsuzsa), Andrissal (Zsigmond András), Ágikával (Zsigmond Ági) együtt (vagy egymás után) váltak felnőtté.
Szállóigévé vált közöttünk a mondásod: Langsamm spazieren, nix ugribugri! – amivel figyelmeztetted a menetet, hogy veszélyes, meredek s csúszós útszakaszhoz értünk. Ez főleg a Pozsálóra szervezett éjszakai „Blerviccs”-túrákon hangzott el elég gyakran.
A táborok, túrák és más rendezvények során az is kiderült, hogy értesz az elsősegélynyújtáshoz, úgyhogy Te voltál a „lapiduch”-unk is.
Amikor megismertelek, akkor a Bakon dolgoztál egy galvanizáló üzem vezetőjeként, s közben több hétre eltűntél, mintha a föld nyelt volna el. Kiderült, hogy valami egzotikus ország nyugdíjas nagykövetének bécsi villájába jársz ilyenkor bútorokat restaurálni. Tegnap Sziszi édesanyja, Szabó Erzsike is megdicsért a Facebookon, milyen szépen helyrepofoztad a Rozsnyói Bányászati Múzeum néhány szúette céhládáját.
Aztán valahogy eltűntél az életemből, életünkből. Nagyon ritkán beszéltünk még telefonon – például amikor elakadtam valamilyen vegyészeti szakkifejezés fordításánál.
Rendkívül sokoldalú és gyakorlatias embernek ismertelek meg. S ha a valóságban nem is – már ott laktál nyugaton –, de lélekben azért velem, velünk voltál – akik itt maradtak, Bettes Pista szavaival élve: Rozsnyavalyában. S a ritka telefonálások alkalmával úgy vettem ki a szavaidból, jól érzed magad, a szakmádhoz közel álló munkát is találtál, s boldog voltál ott a pároddal, Évikével azon a lapis vidéken, amelyet én a múlt században cseréltem el a rozsnyói hegyekre.
Utoljára papókád temetésén találkoztunk. A pároddal voltál.
Jó lenne újra leülni egy kávé mellé, elbeszélgetni a régi időkről, meg az újabb dolgokról. Pedig tudom, hogy ebben az életben ez már soha nem fog bekövetkezni. Elköltöztél egy másik világba, hogy Kukac barátoddal muzsikálva ott varázsolj csendes derűt az ottani lelkekbe.
Nagyon fogsz nekünk hiányozni. Soha nem felejtünk el. Isten Veled, Andicsi!
tüdő
Fájó szívvel tudatjuk, hogy barátunk, Koreň András, a Gömöri Ifjúsági Társaság (GIT) egykori vezetőségi tagja, túravezetője, a ZBK együttes oszlopos tagja 2017. szeptember 22-én örökre itthagyott bennünket.
Andy (1962. XI. 22. – †2017. IX. 22.) temetése 2017. szeptember 28-án, délután 14.30 órától lesz a nemeskosúti (Košúty – Galántai járás) köztemetőben. Nyugodj békében!
