Most nem tudom, erre mit fognak mondani. Ezen a vidéken akkoriban, harminc-negyven éve, két falu volt, ahová tőlünk asszonyok jöttek, hogy itt férjhez menjenek. Ez már tartott egy ideje, így tudtuk, miről van szó, de mégis jöttünk ide úgy is, hogy fogalmunk se volt, hová és kihez. Ez volt ugye az egyik eset. A másik, a szerencsésebbeké, akikért egészen a falujába jött el az ember. Legalább annyi volt, hogy látta őt a menyasszony, még ha nem is tudta meg egy-két nap alatt, ki fia-borja az illető. Közelről látta, hogy néz ki. Amivel persze nem sokra ment, mert nézhetett ki a fickó akárhogyan, le volt már az egész beszélve jóelőre. Nem sok, vagyis semmi választása maradt a leánykának. Hacsak nem a jóvilágban való reménykedés. Rövidesen pakolhatott és szerencsés annyiban volt, hogy ebben jó esetben segített neki jövendőbelije.
Mi voltunk az orosz asszonyok. A legtöbben ebbe a két gömöri faluba jöttünk. Új otthonunk jó falubelijei, meg a környék is mindenütt csak úgy hívott bennünket: orosz asszonyok. A férjünkre meg ha valami miatt szóba hozták és pontosítani akarták kilétét, azt mondták, hogy az, akinek orosz asszony a felesége. Az oroszokhoz persze semmi közünk nem volt… Vagyis, ha éppen annyi nem, hogy ideérkezésünkig a nagy unióban éltünk, ahol ugye az itteniek szerint mindenki orosz volt. Oroszt leginkább a férfiaink láttak, amikor katonának vitték őket. Ott igen, ott volt orosz, meg sokféle más nép is szegénykéimnek. Otthon a falunkban voltak magyarok, ruszinok meg ukránok. Az utóbbiból a legkevesebb. Azokkal inkább akkor találkoztunk, amikor be kellett menni a városba, valamelyik hivatalba. Még a legnehezebb időben is megmaradt a magyar kisiskolánk, olyan szerencsénk volt, meg hát a községházán is magyarul szóltak hozzánk, hogy másképp. Így amikor idejöttünk, csak a fejünket forgattuk, mert el sem tudtuk képzelni, hogy miért mondják ránk: orosz asszonyok. Visszatérően törtem ezen a fejem, de csak arra tudtam gondolni, biztos azért, mert kelet felől jöttünk és ők, ezek az itteniek, mindig úgy tudták, onnan az orosz jön.
Legtöbbször olyan itteni – és ezek is magyarok voltak, bár azt mondták nekik, hogy ez nem az ő országuk – embert kaptunk, aki már nem volt éppen fiatal. Úgy lehetett ez, hogy olyat komendáltak nekünk, aki már régóta nem talált magának menyecskét otthon, a falujában, vagy valahol a szomszédban. Nekem is annak idején egy nálamnál több mint tíz évvel idősebb jutott. A falujában jómódúnak számított, szülei már felépítették neki az emeletes házat, amibe csak az asszonyka hiányzott.
Volt, akinek sikerült az ilyen házasság. Én az enyémről inkább nem szeretek beszélni. Az, hogy orosz asszony voltam, vagy még vagyok is, csak most jutott újra eszembe. A falunk, mert most már az én falum is, hiszen itt neveltem fel az urammal a két lányunkat, egészen a magyar határ szélen van. Majdnem úgy, mint az otthoni, a szülőfalum. Csak ez itt fönt van egy nagy hegyen, nem úgy, mint nálunk. Ott a kanyargó nagy folyó, meg a síkság volt az otthonunk.
Hogy ezt az itteni falumat, hogy találták meg az oroszok, bizony isten, nem tudom. Még a háború alatt se jutottak ide. Ahogy a falusiaktól sokszor hallottam, akkor is a románok kapaszkodtak fel ide a falut felszabadítani és a németet továbbhajtani. De most megtalálták. És ahogyan halom az alvégi szomszédaiktól, tetszik is nekik ez a hely. Az oroszoknak. Hát ezek azok. Egészen Moszkvából vannak, hát mi mások lennének? A Bokros-házat vették meg a szövetkezet mellett. Az már nagyon a falu szélén van, így ki tudja, megtudunk-e majd róluk valami többet. Egyelőre csak a Vince gyerek találkozott velük, mert az egyikük átment hozzájuk. Átellenben laknak, nincs az messze, vagy harminc-negyven méterre. Most, novemberben. Nem volt még hideg, de mégis november, de az orosz egy ujjatlan trikóban, meg zokni nélkül, papucsban ment át kérni valamit a gyerektől. Az mindjárt kérdezte is, hogy nem fázik, jóember. De hogy milyen nyelven kérdezte, azt én el sem tudom képzelni, mindegy is, kérdezte, az orosz meg azt mondta neki, hogy nem fázik, hogy nincs hideg. Hát persze, az oroszoknál nem olyan hidegek vannak, mint itt nálunk. Ott a hideg, az hideg. Meg főleg Moszkvában! Otthon a katonáktól hazajött fiúknak, ha kedvük volt, beszéltek erről. Olyanokat is mondtak, hogy aki hallgatta, és éppen nyár volt, akkor is fázni kezdett. Igen, és hogy tetszik neki a falu, meg a vidék, ezt is mondta az orosz a Vince gyereknek. Ez biztos lehet, mert azt, hogy tetszik, akármilyen nyelven meg kell, hogy értse az ember. Tetszik, és most beszélni akar a barátjával, a moszkvaival, hogy vegyen itt házat az is. A végén még majd eszükbe jut ezeknek az én falusijaimnak, hogy vannak itt orosz asszonyok és összehoznak a moszkvaiakkal.
Hát nem tudom, mit is mondanék nekik hirtelen? Hogy orosz asszony vagyok? Hát jól megkeverném őket, az biztos! De milyen nyelven tenném? Hát ezt se tudom még. Amúgy nem tudtam én ez alatt a negyven év alatt a szlovákot se megtanulni rendesen, pedig azt mondják, az rokon az orosszal. De hát ugye azt se tudom. Most látom, milyen jó lenne, ha megtanultam volna gyerekkoromban. De hát nem kellett. Meg utána a szlovák se nagyon. Itthon a faluban végképp. Az iskolai konyhára, ahová évekig buszoztam dolgozni nem, a városba meg ha valamit intézni kellett, hát elkísért a szegény megboldogult uram, vagy a lányok.
Csak nem fognak ezek a moszkvaiak helyi oroszt keresni. Vagy ha, majd kibeszélem magam valahogy. De azt továbbra se tudom, hogy ezek után is orosz asszonyok maradunk-e.
illusztr. kép: pixabay.com
