Mintha már hosszabb ideje várt volna bennünket, a hegyi szoroson túlról, egy őszerinte jobb világból érkezőket, és nem külön-külön lépett hozzánk az érkezés és belépés sorrendjében, hanem megvárta, amíg együtt leszünk, helyet keresünk magunknak a folyosóból kialakított öltözőben, hogy az egész csapatunknak szóljon, mit mond, ám ha úgy akad, szívesen elismétli egyenként s külön, ha van és lesz közülünk, ki arra kéri, de csak a csapatfőnökünk volt ilyen, megtudva, hogy svedléri, megszakította elbeszélését, s arra kérdezett rá, miről utazás közben értesült, miszerint a svedléri főutca menti házakban már csak cigányok élnek, igen, mondja, akkor jött el onnan, amikor ők egymás után oda, de hol van már az az idő, bár hol volt akkor is, amikor ott a svedléri iskolában nekik még kötelezően olvasni kellett a nagy költő majd minden sorát, aztán mondani is a Hajnali szerenádot, csak azért, mert egykoron Anna svedléri volt, és tudja mind az öt versszakát mindmáig, s ha a főnök úr így figyel az ő régi falujára, legalább a harmadikat meghallgatná valóban?: Annuska, alszol? bús utcák során / A bús hajnalban járok egyedül, / S hogy vígasztaljon, halkan hegedül / Fantáziám, a magányos cigány: / Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával / Hangfogózza dalát, míg ballagok, / Jó volna most megállni ablakod / Alatt egy édes, fájó szerenáddal., mert ebben olyan sorok vannak, ugye, amik neki ma is érvényesek, itt, ebben a világban is, a híres bányászfaluban, ahová egykor reménykedve jött, de nem is ezt akarta volna most, a múltat, inkább mondaná ezt a szomolnoki jelent, amivel sehogyan se tud megbékélni, lehet, mert még mindig idegen itt, de az egész annyira siralmas, hogy ha olykor nem mormolhatná magában a szerenádot, és ezért bizony ő máig hálás annak a költőnek, akkor ordítana arra, ki ide lábát be akarná tenni, hogy a virágzó, régi bányászvilágot keresse, mert annak nem hogy hírmondóját nem találná már, de avatott régészt kellene hoznia magával, hogy a földben még tárgyi nyomaira bukkanjon annak a legendás világnak, ami idejöttekor olyan volt, hogy a szomolnokiakat szorító-ölelő, meg éltető hegyek között még minden volt, mire embernek szüksége lehetett, nem kellett innen elmenni sehová, nem úgy, mint most, hogy már nem érdemes itt egy kocsmát se nyitni, mert az emberek is olyanok, hogy megveszik az italt a legolcsóbb helyen, aztán megisszák rövid idő alatt kint a járdán a pocsék lőrét, mert az nem úgy van, mint maguknál, itt semmi meg nem terem, se krumpli, meg szilva sem, amiből a jó pálinkát itthon is ki lehetne főzni, hát azért van, hogy ilyennel itt magukat senki nem kínálja, pedig megérdemelnék, mert a fiúk mondták, hogy amikor maguknál játszottak, addig haza nem jöhettek, míg le nem ültek a meccs után s meg nem kóstolták, és néhányszor valamelyikük jó háziját, amit mi itt aztán emlegettünk is jó sokáig, mert jólesett és csak akkor ittunk megint ilyen jót, amikor erre járt egy kassai, kint az úton szólított meg s tett az útpadkára rögvest egy üveg, láthatóan nem üzleti pálinkát, mert hogy békés, nyugodt helyet szeretne pihenésre, és segítsünk neki találni errefelé egy kis házikót, s alig vettük észre, hogy svedléri emberünk már nem követ bennünket a tornaterembe.
Ambrus Ferenc
fotó: pixabay.com
