Nem az őrtornyot, de nem is a jótékony grófnő szobrát nézte. A kávézó teraszának üvegén keresztül egész más irányba meredt a tekintete. Hetekig, sőt, hónapokig tartott, amíg rájöttem, mi is az elmélyült szemlélődésének a tárgya. Ezért is döntöttem úgy, hogy egyik nap, még mielőtt megérkezik, az asztalára teszem az egyik nyári vendégem által papírra vetett friss sorokat, szép, nagy betűkkel leírva, hogy könnyen elolvashassa: A próza…örvénylő idő, amelyben a mostot állandóan elsodorják a múlt és a jövő spirálkarjai. A regények gigászi spirálok, végtelenbe elnyúló mondatok tejútjai.
De akkor már ő is másként nézett rám, mint azelőtt. Úgy tűnt, gyökeresen megváltozott az álláspontja velem kapcsolatban. Én a terasz egyik sarkában, ő a másikban. Egyforma kilátással a gyönyörű terünkre.
Én inkább az embereket figyeltem. Azokat, akik előttünk haladtak el: bementek a bankba vagy a gyógyszertárba. Ő inkább a mozdulatlan tárgyakat nézte. Vagy, netán számára azok is mozogtak volna?
Egyik alkalommal úgy tűnt, hogy olyannyira elmerült egy új, kissé ferdén álló lóca látványában, amely helyet kínál ősi bányavárosunk kimerült lakosainak, vagy annak a jó falusinak, aki a városba ügyes-bajos dolgait intézni érkezett, de a turistának is, aki imitt-amott gyönyörű vidékünkre téved, hogy egy kortyot sem ivott a kávéjából, inkább figyelmeztetni indult egy idős nénit, hogy vigyázzon a kiálló mozaikkőre.
És láss csodát! Visszatérve átült hozzám. Hogy zavarhat-e, nem kérdezte. Az udvariasság hajlamos rá, hogy átadja helyét a durvaságnak, ezek voltak az első szavai, melyeket úgy mondott el, hogy még be sem mutatkozott előttük. Nos, ismerkedésnek nem rossz, gondoltam. De inkább nem vágtam a szavába, mert láttam, hogy mondana még valamit.
Új ismerősöm, a szintén magányos kávéfogyasztó könnyedén lett a párbeszéd irányítója. Leginkább talán annak köszönhetően, hogy jó szónok és logikus előfeltevésekre képes ember volt. Fantáziadúsan írja esszéit és beszél a mikrofonba. Kultivált vitákat vezet. És ami a legfontosabb, hisz a sikeres élet alapvető dogmájában: igyekezz, dolgozz magadon és révbe érsz. És hozzáteszi, miközben az utolsókat kortyolom a csészémből: a brazil kávéhoz az emberi érettség, őszinteség és realizmus esszenciáját kell keverni.
De hiszen éppen Ön az, aki csak az új burkolatot bámulja itt a terünkön, vágok a szavába, meg az új szökőkutat közvetlenül, itt előttünk. Ön, aki csak itt üldögél, töpreng és bámul, tudja egyáltalán, hogy harmincezer euróba került?
Látom, elég szembesíteni a világával, máris képes a visszatérésre! Hát, én nem tudom, de nem is merem azt mondani, hogy kevés vagy sok az a harmincezer euró egy ilyen tér sarkában álló műalkotásért, veti oda. Csak ne feledje, folytatja, de közben feláll, visszatér asztalához és könnyed elhatározással kiissza a csészéje tartalmát, hogy próza csak egyféle van: a magas színvonalú. Az alacsony színvonalú írás biztosan nem próza. Teljesen mindegy, hogy kezdő, vagy pályája végét járó író műve-e, nő, vagy férfi írta, vagy, hogy művelt-e az író vagy tapasztalatlan.
Éppen akkor, két ember lépett ki az őrtornyunk kerengőjére. Talán két férfi. Vagy egy férfi és egy nő. Hogy nekem integetnek-e, nem tudtam megállapítani. Lehet, hogy annak, aki az előbb még az asztalomnál ült. Egyáltalán, hogy láthatják őt olyan magasból? És gondolnak-e ott arra, hogy művészetére jobban szükségünk van, mint valaha: egy immár szó szerint egy önmagába záródó ország új nemzedékei ilyen filmekből látják, hogy a nemzeti művészet neobarokk büszkeségének üres programja miért oly végtelenül kínos.
Ambrus Ferenc
(A cím EP: Bevezetés a szépirodalomba után szabadon)
kép: pixabay.com
