Miután az akkor még a cseh és a szlovák nemzet közös államának fővárosában Laci bácsi átvette az országban adományozható egyik legmagasabb kitüntetést, bekerült abba a válogatott társaságba, amelyik – jutalomként – megnézhette, hogyan építi a nagy testvér az ő, nem sokára mindenkit megelőző hatalmas országát. A kiválasztottaknak megmutatták Moszkvát és Leningrádot (akkor még ugye a forradalmár nevét viselte a város), sok szép fotót készítettek a baráti köztársaságból érkezett elvtársakról, majd nagy áruházat mutattak nekik, hogy ki-ki megvásárolhassa az otthon izguló szeretteinek a szép ajándékot. Ott bent ekkor talált rá Laci bácsi arra a matrózruha-részlegre, ahonnan nem tudott szabadulni, mert már látta is rajtam és öcsémen a mi világunkban még senki által nem viselt egyenruhát. Itthon persze mindenki megcsodálta a felnőttekével teljesen megegyező mundért, amit én több éven át elsősorban a nagy ünnepségek alkalmával viseltem. Ott álltam Laci bácsi mellett a dísztribünön az első sorban, tekintetemmel büszkén fürkészve a Rákos csúcsát. Ezt a jelenetet sok korabeli újság örökítette meg, és mutatta be címlapján. A nyilvános fellépéseink után különféle beszélgetéseken vettünk részt. Mármint, hogy Laci bácsi, mert én – díszes szovjet egyenruha ide, vagy oda – azért csak kísérőjeként tűntem föl a nagyok között, az én véleményemre ritkábban voltak kíváncsiak. Hol kisebb, hol pedig nagyobb társaságokban diskuráltunk az élet – főként – jelentős és sorsformáló dolgairól. Persze, rám elsősorban a sokat tapasztalt bölcsek hallgatása volt bízva. Ennek az hallgatásnak elraktározott szavai leginkább csak jóval később jutottak eszembe. A naivitásra akkoriban hogy is figyelhettem volna? Meg arra, hogy a jövőben, a távoli boldog jövőben való hit és elhivatottság mennyire felülírta nagy öregjeimnél a személyes tapasztalatot. A remény szép világában éltek, és erről is beszélgettek.
Soha nem került köztük szóba a zsidóság. Csak jóval később gondolkodtam el azon, hogy vajon miért nem? De akkor már nem volt Laci bácsi, akitől kérdezhettem volna. Mennyi mindent nem kérdeztünk meg a drága öregjeinktől! – jut eszünkbe, de legtöbbször későn. Abból, hogy nálunk nem beszéltek zsidókról, arra következtettem, hogy ez egy nem létező dolog, zsidókérdés nem volt és nincs. Illetve, hát, én nagyon sokáig nem is tudtam, mi az a zsidó! S így következtetni is csak tudat alatt tudtam, ha egyáltalán képes voltam ilyesmire (olykor talán igen).
Na, de egyszer mégis szóba hozták szerény jelenlétemben az öreg rozsnyói kommunisták azt a szót – sőt többet is! -, hogy: zsidó. És ez bizony addig meg nem élt bizonytalanságot okozott bennem.
Nem sokan ülték akkor körbe az asztalt, és én úgy érzékeltem, mintha elhalkultak volna azután, hogy egyikük a magyarok bejöveteléről kezdett el beszélni a többieknek. Úgy mondta, hogy: amikor megint magyarok lettünk. Ezt a kifejezést akkor nem értettem. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy a második világháborút közvetlenül megelőző időszakról beszéltek akkor, arról a korról, amikor a gömöri bányavidékünket is Horthy Magyarországához csatolták.
Hogy mi miatt került szóba a zsidóság az egyik helyi nyilvános ünnep utáni eszem-iszom alkalmával, nem tudom, de az elhalkuló szavakra emlékszem. Meg egy-két olyan kifejezésre, amit mi nem használtunk. Sem akkor, a hatvanas években, és sokáig azután sem. Emlékszel, mondta Pista bácsi, a nagy bajszos Béla szomszéd felé fordulva, itthon voltál még akkor, két-három hónappal azután, hogy bejöttek a magyarok, a zsidó kérdés a magyar szellemi életet teljesen áthatotta. Törvényhozással, rendeletekkel, gazdasági intézkedésekkel, telepítéssel kísérelték meg a kérdést rendezni. Akkor még nem lehetett tudni, hogy néhány hónap múlva ki fog törni a háború és abban majd mi fog történni a zsidókkal. De mindenütt azt harsogták, a helyi újságjaink címoldalán is azt olvastuk akkor, hogy a felébredt magyar nemzeti eszme Nagymagyarország újjáépítésében csakis nemzeti elemekre fog támaszkodni.
Füleltem én szépen, ahogy szoktam – akkortájt még egészen csendes és szófogadó gyermek voltam, de az ilyen szöveget nem szoktam a szocializmus építésének lelkes éveiben. Azt meg már végképp nem értettem, amit Béla, az öreg harcostárs mondott Laci bácsinak, hogy: antiszemitizmus. Hogy a zsidók mindenfelé hogyan igyekeztek védekezni az antiszemitizmus ellen a sajtó, a színház, a film, a politika, a gazdasági élet ezernyi eszközével.
Mint mindig, akkor is szorosan ültem Laci bácsi mellett. Ez biztonságot jelentett a nem tudott világ bűvkörében, ami ezzel az ismeretlenségével egy kicsit ijesztő is volt számomra. Adtak Laci bácsi szavára, ahogyan mifelénk mondani szokás, így csak bólogattak, amikor arra emlékeztette az asztalnál ülőket, hogy a második nagy világégés hajnalán városunkban nem kevesen értetlenkedtek, hogy a zsidó párt a csehek blokkjával kapcsolta választási listáját a magyar egyesült párttal szemben. Voltak aztán, akik kárörvendtek, mert a magyar nacionalizmus fölényesen lehengerelte az idegeneket és az idegenekkel szövetkezett zsidókat.
Az ilyesmit sem értettem, hogy: idegenek. Talán mert akkoriban mást sem hallottunk, mint hogy internacionalizmus, meg a testvéri népek barátsága és közös harca. Na jó, a nyugati kapitalisták! Azok rosszak voltak. A mi ellenségeink. De hogy a zsidók milyen idegenekkel szövetkeztek, az magas volt nekem.
Laci bácsi akkor vészjóslóan fejezte be rövid mondókáját, amiben én először hallottam több szót a zsidókról. Emlékezzetek, mondta a jelen lévő másik két barátjának és harcostársának, nem tudtunk mit kezdeni a magyarok bevonulása után azzal a gyakran hallott kijelentéssel – hiszen addig több nemzetiségű országban éltünk, ugye -, hogy aki a magyar nemzeti gondolattal szembe helyezkedik, azt a közvélemény máról holnapra elsöpri.
