Szerencsére Penger bácsi nem lakott messze Shlesingertől. A patak túloldalán, a Majkut-malom alatt. Sötétedett, mikor elindultam, mégse legyek annyira feltűnő ezzel a csillaggal. Hamar megegyeztem Penger bácsival, neki is jól jött egy kispénz. Tudott már róla, hogy másnap, június 8-án, bennünket, rozsnyói zsidókat, akik egy hónapon át össze voltunk költöztetve a Turulban, meg Schnitzeréknél, a vasútállomásra visznek, aztán talán majd valahová tovább is.
– Nem tudom megmondani neked, hova akarnak titeket elszállítani, de már más is jelentkezett tőletek, hogy holnap fölülne a stráfkocsimra. Leültem egy kicsit Penger bácsi kis konyhájában, ahol alig volt egy kevés fény. Azt azért láttam, hogy amikor azt mondta: nem tudja hová visz az utunk, elfordult és kotorászni kezdett a konyhaasztaluk fiókjában. Nem vett ki semmit, de mintha nem akart volna rám nézni.
– Nekünk nagyapám miatt kellene. Nincs az az állomás olyan messze, apuval, anyuval mi elgyalogolunk oda, de mind azt mondják, hogy nagyapa már nem fog bírni. A Turulban már az udvarra sem akar kijönni, hiába mondja neki anyu, hogy ketten is segíteni fogjuk.
Penger bácsi elvette a pénzt, amit anyukám küldött neki, és morgott egy kicsit az orra alatt. Hogy ott lesz értünk időben – valami ilyesmit, meg hogy a cókmókunkat is föltehetjük a stráfkocsira. Már az ajtóban voltam, indultam, nem akartam sokáig elmaradni, amikor Penger bácsi megfogta a vállamat és maga felé fordított.
– Ha már nem találkoznánk, mert tudod, milyen háborús idők vannak, bármi megtörténhet, tudjad, hogy én titeket ingyen is elszállítanálak. Apád mindig rendes volt hozzám, beszerzett nekem mindent, amit a vasüzletetekben kértem tőle. Mondd meg neki, hogy tiszteltetem.
Másnap, készülődés közben, még két öreg fölfért nagyapám mellé Penger bácsi kocsijára. Mivel mi fizettünk, az összes poggyászunkat is föltehettük melléjük. Így aztán egészen kényelmesen sétáltunk át a piacon, el a vasüzletünk mellett és végig a Berzéti utcán. Nem sokat beszélgettünk sem a felnőttek, sem mi, gyerekek. Több kapualjban ott álltak a rozsnyóiak. Kijöttek megnézni a menetünket. A reformátusok temploma felé közeledtünk szép sorban, amikor a templommal szemközti oldalon lévő ház kapujában állók közül egy asszony hangosan, hogy hallják a vonuló zsidók, azt mondta:
– Végre már elviszik őket! Megszabadítanak bennünket tőlük!
A többiek, a mellette állók elfordították a fejüket, volt, aki nem bámészkodott tovább és bement a ház udvarára. A menekülő zsidók többsége mintha nem hallotta volna a megszólaló Vargánét. Mindenki ismerte, tudták, milyen ember. De anyám nem bírt hallgatni. Soha nem láttam még így kikelni magából. Kilépett a sorból, tett néhány lépést az asszony felé és odaszólt Vargánénak:
– Szégyellje magát!
De akkor már ott volt mellette a bennünket kísérő csendőr, és erőszakosan visszatoloncolta anyámat a többi zsidó közé. Penger bácsi stráfkocsiján jól elhelyezkedett nagyapa. Úgy raktuk fel köréje a cókmókunkat, hogy azoknak tudjon támaszkodni, vagyis, hogy azok tartsák őt. Nem forgolódott, háttal ült a menetiránynak, nem nézett csak egy irányba: vissza a piac felé, de talán egészen a Pozsálóig. A vasútállomásra érve sehol nem láttunk személyszállító szerelvényt. Egy gőzös éppen tolatással volt elfoglalva, de teherszállító meg marhavagonokat lökdösött hol ide, hol oda. Még körül se néztünk rendesen, amikor a csendőrök elkezdtek ezeknek az irányába terelni bennünket. Egymásra néztünk, de az öregek se tudtak semmit szólni, amikor azt parancsolták, hogy szálljunk be. A rozsnyói zsidók nem ellenkeztek. Csak a kis Reiter állt meg némán egy helyben. Alacsony, jókötésű, masszív legény volt. Két csendőr böködni kezdte, hogy menjen a többivel, de nem bírtak vele. A kötözködés eltartott addig, amíg a többiek a magas vagonokba kapaszkodtak. Nagyapát hárman kellett beemelnünk. Nehezen lélegzett. És akkor egy lövés dörrent el. A kis Reiter, a focicsapatunk beállósa, a lövés után még mozdulatlanul állt egy ideig. Aki még tehette, őt nézte a nyitott vagonajtóból. Úgy tűnt, de lehet, csak képzelődtünk, hogy Reiter elkezd kétségbeesetten ordítani. De nem. Egy beállós nem ordít, ha lő az ellenség. Állja. Aztán összeesett – ezt még láttuk. A vagonajtókat nagy zajjal ránk zárták, ülőhelye alig volt valakinek, de én szorosan nagyapa mellé ereszkedtem.
– Hová visznek minket, nagyapa? – kérdeztem. Alig értettem a szavait.
– Nem mondta a csendőr, hogy neki mindegy, hogy valami német üdülőhelyre, vagy a kivégzőosztag elé?
Nemigen értettem, mit akart mondani nagyapa utolsó szavaival. Akkor valaki kintről kiabált, hogy nemsokára Miskolc, de ott tele a pályaudvar, itt megállunk és várakozunk. Éreztem, hogy nagyapa már nem lélegzik. A várakozás közben elhúzták a vagon ajtaját, és egy csendőr beszólt, hogy hozzák ki azokat, akik nem bírták az utazást. Ki kellett vinni nagyapát.
– Itt marad, mutatott rá a legközelebb álló csendőr.
A kis Reiterhez egyik testvére se ugrott ki a rozsnyói állomáson, amikor összeesett, de én úgy döntöttem, nem hagyom itt nagyapát egyedül. Most úgy se figyelnek nagyon a csendőrök, mert több embernek megengedték, hogy kiszálljon és elvégezze a dolgát, hát elbújok, és itt maradok nagyapával.
2015. június
A novella első része elhangzott a szerző tolmácsolásában a Kelet-közép-Európa zsinagógái 1782-1944 című kiállítás megnyitóján 2015. június 9-én, a Rozsnyói Bányászati Múzeum Galériájában.
