– John, Ön pontosan tudja, hogy a férjem, a követ úr engemet soha nem úgy kezelt, mint a dédapja jó barátja azt a gróf Königsegg-Aulendorf Franciskát. Alig temették el az öreg Andrássy György grófot, már a következő, 1873. év egyik első számában tele volt a Vasárnapi Ujság azzal, hogy bizony a nagy gömöri bányagróf, annak idején alig hogy megismerkedett Würtenbergben a grófnővel, milyen elválaszthatatlanok lettek máris, de egy magyar nevelőnőt küldött ki a menyasszonyához, hogy az esküvő napjára tanulja meg az ifjú ara nemzeti nyelvüket, mert hogy egy magyar mágnás oldalán csak így töltheti be családi és társadalmi szerepét. Több mint félszáz éves újság, de a követ úr mostanában állandóan a keze ügyében tartja. Mintha néha kissé bosszankodna amiatt, hogy engem, akire Liverpoolban talált, nem ilyen magyar nyelvtudással fogadott be magához. Lehet, azt kellett volna tennie neki is, mint az Andrássy grófnak, és most könnyebben elboldogulnék Gömörben, ahol nem nagyon lesz senki, akivel angolul beszélgethetnék. De nem baj, én már magamtól megtanultam – ahogyan ők mondják – konyhanyelvet magyarul, milyen érdekes: kitchen language, hát, csak boldogulok ezzel az Andrássyak földjén. Meg csak utolér bennünket a követ úr, ha már olyan nagyon szeretné kideríteni azt a valamilyen nagy családi titkot, melynek talán ott van még egy élő tanúja. Addig is, kérem, John, keressen ki nekem a könyveiben, melyeket a férjem adott Önnek, valamit erről a vidékről, meg Andrássy grófról. Ha már ott leszünk náluk, tudjuk kinek s milyen földjére érkeztünk.
Az úrihölgy, akit a vonatban egy alig megszólaló szolgálólány és egy délceg inasféle kísért, angolul beszélt. De ha lett volna, aki érti, szavaiból egyértelműen látta volna, hogy az asszonynak van valami köze a magyar világhoz. És volt is. Egészen közeli.
Széchenyi László a híres magyar arisztokrata családnak volt a sarja. Az I. világháború és Trianon után azok közé tartozott, akik Magyarországon Angliát és az angol kultúrát bizonyos mértékig divatossá tették. Érezték, hogy szélesebb körben is terjeszteni kellene az évszázadokon át a német és francia mögé szoruló angolszász világ hírét. Nem sokkal korábban, a XIX. század Magyarországán az angol nyelv ismerete, az angol kultúra iránti érdeklődés csak a főnemesség privilégiuma volt. A kisszámú utazó ritkán jutott el Angliába. Széchenyi László gróf magához közelállónak érezte az angolos műveltséget. Ifjú kora óta tudatosan kereste a brit világ híreit, és egyetemistaként a nagyhírű Arthur B. Yolland professzor irányításával működő egyetemi angol tanszéket látogatta a székesfővárosban. Széchenyi László gróf azok közé tartozott, akik a trianoni katasztrófa után jó angol kapcsolatokkal rendelkeztek, és ezek felhasználásával sok mindent megpróbált a trianoni határok revíziójának elérésére. Megkísérelte megszerezni a brit kormány támogatását Magyarország pénzügyeinek rendbetételére, kereste a lehetőséget a magyarországi angol nyelvű publicisztika és történeti könyvkiadás megszervezésére, arra, hogy Magyarországra brit és amerikai politikusokat, publicistákat, tudósokat és művészeket hívjanak meg. A nagy múltú család László tagja hazája washingtoni, majd londoni követe lett. Angol földön járva találkozott Júliával, egy liverpooli hajógyáros lányával. Júlia nem sokára a feleségként követte mindenfelé a hazájáért nagy elszántsággal tevékenykedő férjét. Már kezdetektől szívesen segítette a gróf követet, s mivel Júlia egyre önállóbb lett, volt, hogy Széchenyi László egy-egy kérésével már teljes egészében magára is hagyta talpraesett asszonykáját. Így tett most is, az eddigi feladatok legnagyobbikával: bátran egy olyan vidékre küldte angol feleségét, ahol szinte kizárt volt, hogy 1928-ban valaki is beszélje az asszony anyanyelvét. Ő nem utasította vissza férjét, vállalta az érdekesnek, lehet kalandosnak ígérkező utat. Fiúgyermeküket az éppen ebben az évben Budán először megnyíló angol elemi iskolába íratták, úgy döntöttek, néhány napra a dajkára bízzák, és a kellemes őszben Júlia elindult Gömörbe, annak Trianonon túli világába. Széchenyi László ugyanis úgy érezte, hogy nem halogathatja tovább az őt néhány éve állandóan nyugtalanító családi titok esetleges megfejtésének lehetőségét. Dédapja, a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf élete legvégének még mindig rejtély övezte napjaira szeretett volna némi fényt deríteni annak utánjárásával. Mert hogy egy vidéki, már alig emlékezett melyik grófi vagy bárói kertben rendezett fogadáson, a magyarországi sportról éppen az azt hosszú évek óta támogató Andrássy Géza gróf egy nagy társaságnak tartott beszéde után hozzálépett, és azt kérdezte koccintás közben:
– László öcsém, ritkán látunk itthon. Nálunk, fent a Pipitykén vadászgatva hallottam valamit, ami hátha érdekel téged. De előbb, azt tudod-e, hogy gömöri famíliám tekintetes György grófja véges végig hű támogatója és barátja volt dédapádnak, Széchenyi Istvánnak?
Tudta László gróf, ezt tudta. Még ha mindent nem is, de sokat tudott gróf Széchenyi István és gróf Andrássy György kapcsolatáról. Tudomása volt róla, mert néhány dolog évtizedeken át élénken élt a nagy elődről a Széchenyi családban. Az például, hogy úgy éppen száz évvel korábban, az 1820-as évek közepén, amikor Széchenyi István 100 ezer forintot ajánlott fel a tudományos akadémia létrehozására, Vay Ábrahám mellett a krasznahorkai Andrássy volt az, aki saját 10 ezer forintjával járult hozzá az akadémiához. Meg hát az angliai közös utazásuk híd ügyben, az utána együttesen folytatott tárgyalásaik Clarkkal. Azért László később megtudta, hogy az az angliai út nem volt annyira közös, mint ahogyan az elterjedt. Csak a most, húszas évek elején hozzájuk került naplók egyikéből olvasta ki, hogy bizony a két eszmetárs útja akkor Regensburgnál különvált, és nem egyeztetve futottak össze Angliában. Még az is le volt írva Széchenyi naplójában, mi is történt indulás után:
Andrássy sokkal okosabban rendezte el a maga utazását – Rotschild meghívja ebédre – Tasnert is – rólam tudomást sem vesz.
Persze közben számtalan helyen ott van leírva, ami a két gróf közeli barátságára mutat, hogy:
Andrássynál ebédeltem, vacsoráztam, Andrássyval voltam.
Meg amire a családban csak csóválták a fejüket, hogy Andrássy György gróf bizony Széchenyi István gróffal együtt szavaz a Lánchíd ügyben a hídpénz mindenkire kötelező voltáról. És tudott arról Széchenyi László, a legnagyobb magyar utóda, az angol világot és embereket szerető londoni magyar követ, hogy Andrássy György gróf meglátogatta a Bécs melletti Döbling szanatóriumában öreg barátját, Széchenyit. Az ő életének utolsó, 1860. évében, annak is januárjában töltött nála egy hetet. Nem sokkal ezt követően lett április 8-án öngyilkos a legnagyobb magyar. S ebben az időszakban sejtett egy-két olyan momentumot László gróf, melyeknek felderítése, lehet sok, eddig rejtett dolgot mutathatna meg Széchenyi Istvánról. Már csak a pisztolylövés előtti utolsó bejegyzés is a naplóban:
Nem tudom magamat megmenteni. –
A kíváncsiság pedig élénken élt Széchenyi Lászlóban. S olykor nagyon erősen feltört benne. Szinte követelte a titkok felfedését.
– Tudom, Géza bátyám, tudom, hogy élete utolsó heteiből egyet dédapám Andrássy Györggyel töltött el Döblingben. Olvastam is a naplók részeit, csak mintha valami, egy láncszem hiányozna, mintha egy-egy fontos részletet nem tudnék.
– Na, ha tégedet ez még részleteiben is érdekel, úgy mondok én neked László öcsém most olyat, amit lehet, el sem hiszel nekem, de ami talán segít neked abban, hogy dédapád életének rejtélyeire fényt deríts. Mert hogy azt tudod-e, hogy Andrássy György gróffal akkor Döblingben egész héten át ott volt az ő dernői inasa?
– Hát ezt nem tudtam Géza bátyám, ez teljesen új hír számomra.
– No, akkor ülj le, mert mondok neked olyat is, ami nyugtalanná tesz. Ez az egykori szolga ma is él. Ott, abban a faluban, ahol egykoron, Dernőn. Majd kilencvenéves, de megy mint a huszárlegény és emlékezete, mint a borotva. Ehhez mit szólsz, követ uram?
– Hát, Géza bátyám, most, ebben a pillanatban jó, hogy ülök. Szavam meg most nincsen.
– Ahogyan én látom rajtad, elindulsz te még Dernő felé, hogy meglásd és találkozzál Koleszár Miskával. Na, de akkor nem máshol keresel szállást, hanem nálam, Betlérben. A vadászkastélyomban. Aztán meg ha már ott leszel, lehet hogy kimegyünk egy kis vadlesre a szulovai erdőrengetegbe.
folytatjuk….
Az írást gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar születésének 225. évfordulója alkalmából tesszük közzé.
