– Kérem, John, olvasson nekem valamit azokból a lapokból, melyeket lefordított a férjem és Önre hagyott, hogy valamit tudjunk erről a vidékről, ahol a ránk bízott dolgoknak kell utánajárnunk.
– Gömör és Torna vármegyék világának határa ez, nagyságos asszonyom. A barlangok, meg a bányák földje. Dernőn, a Somhegy alatt vagy hatszáz éve élnek pásztorok, szénégetők, bányászok. Az Andrássyak több mint háromszáz éve jöttek ide Erdélyből.
– Erdély, az mi, John? Az hol van?
– Én egyik szomszéd szolgálólánytól tudom, mert hogy az onnan jött Budára. Hát most a nagy háború után az is Romániához került. Hogy addig az is a nagy királyi Magyarország része volt.
– Értem, John. Na, mondja tovább ezeket az Andrássykat.
– A krasznahorkai várban, a betléri vadászkastélyban volt a családi központjuk, de arrafelé majd minden faluban van egy kis kastélyuk, kúriájuk. Andrássy Györgynek, akinek a nevét már ismeri asszonyom, az apja, II. Andrássy István szerzi a grófságot, és 1758-ban saját kezelésbe veszi a dernői vasművet. Aztán 1782-ben a rozsnyói vasvidéken a vastermelés egynegyede már az Andrássyak vállalkozásából származott, és a vidék legjelentősebb vasgyártó telepe Dernő volt, a termelés 18 százalékával. György grófnak mindez már rendelkezésére állt, de ő csere útján hozzájutott a Dobsina környéki, vétel útján a Rozsnyó és Csetnek közelében lévő vasércbányákhoz is.
– Érdekes történet, John. Jó helyre kerültek ezek az Andrássyak. És jól is forgolódtak errefelé.
– Sok mindenre odafigyeltek és átgondoltan csináltak mindent. Még ezt hallgassa meg asszonyom: A 19. század első negyedében indult fejlődésnek a dernői vasmű. Ez a század közepére az ország egyik legjobban felszerelt üzeme lett. Andrássy György gróf itt sok újítással hívta fel magára a figyelmet. Gyárigazgatóját, Klekner Jánost, a német vasgyárakba küldte, a világ vaskohászatának fejlődését folyamatosan nyomon követte. Különösen az öntéstechnikát fejlesztette magas szintűre, és elsősorban gépszerkezeti elemek és csövek öntésére rendezkedett be. Legnevezetesebb gyártmánya volt a Lánchíd kereszttartója. A dernői vasmű a múlt század negyvenes éveiben 255 embert foglalkoztatott..
– Hű, ez nem is kevés. Komoly és szép vidék ez. Nézze, Lili, milyen magas hegyek itt a folyó fölött, és milyen sziklák állnak ki a tetejükön. John, Ön tudja, hol kell leszállnunk.
– Igen, nagyságos asszonyom. Rozsnyón, és ott fog bennünket várni Andrássy Géza gróf úr kocsija, és az visz el bennünket a szálláshelyünkre, az ő kastélyába. Ahogyan azt ők a követ úrral előre megbeszélték.
– John, ha kiszállunk ezen a Rozsnyón, megkérdezi a Géza gróf emberétől, hol van Dernő, mert én először oda akarok menni, találkozni akarok azzal az emberrel, akinek megkeresését a férjem rám bízta.
– Mindezt, amit elmondok magának, nagyságos asszonyom, majd hét évtizeden át őrzöm magamban. Már alig értem, miképpen is maradt meg a fejemben ennyire tisztán minden, amit akkor, ott átéltem. Végighajtottunk az országon, Bécs mellett álltunk csak meg. A magyarázata talán az lehet, hogy alig voltam még több húszévesnél, és akkor ugye az ember agyában még igencsak jól elraktározódik minden. Már ha ezt ugye, idejekorán el nem kezdi ölni valami szörnyű lavorovicával. A jó pálinka, az igen, de az össze-vissza akármiből főzött lőre bizony pusztítja az embert. Na, én még mikor húszéves múltam, se nagyon kóstoltam azt meg, csak ha jóapám néha-néha töltött egy keveset a jó körtepálinkájából. Lehet, ezért is tetszettem meg Andrássy György gróf úrnak és fogadott maga mellé inasának. Mert őróla az járta mindenfelé, hogy egy akkurátus ember. Mindennek és mindenkinek megnézi a színét és visszáját és aztán nincs pardon. Állítólag még német pletykalapok is olyat terjesztettek róla annak idején, amikor sárosi főispán volt, hogy azon a tájon azért nem népszerű, mert a munka az eleme, se nem dohányzik, se nem kártyázik, se jó ebédet nem ad, hanem még délután is dolgozik. No, azért ilyesmit igazolhatok én is, mert hogy ugye több mint egy tucat évig szolgáltam Andrássy gróf uramat. De hogy a pontos munkát szerette, és ezért nem szerették volna Sárosban, azt azért nem hiszem. Ej, nagyságos asszonyka már a pálinka is legalább egyszer szóba került, én meg még meg sem kínáltam magácskát. Hát fogadjon már el tőlem ennek a nagy látogatásnak a tiszteletére egy kupicával. Egy kis snapsz, ahogyan azt a maguk Angolországában mondják. No, ne féljen, nem szól az a jó magyar ura semmit, még ha megtudja sem, mert tudja ő bizonyosan, hogy és mint élnek a falusi magyar emberek.
Koleszár Miska bátyó, Andrássy György gróf egykori hű szolgálója bizony rábeszélt egy kupica házipálinkát az angolföldről magyar úri menyecskének elszegődött szépasszonyra. Akit nem is kellett annyira győzködni a rozsnyói állomásról megtett, nem igen kényelmes út után. Ja, meg még egyet, most már arra, mondta az öreg Miska, hogy olyan szépen tetszett mondani a kertkapuban, hogy: Én most akar maga beszélgetni érdekes dologban – mert így még senki nem szólt Dernőn az öreg Miskával. Hát meg a másik kupicával azért is fogadta el a pálinkát a kegyelmes asszony, mert ízlett neki, amit ivott. Hogy is ne ízlett volna az ötéves sompálinka, amit az öreg Miska csak a legeslegjobb vendégei kedvéért vett elő a kredenc mélyéről. És ez az úri asszonyka bizony jó vendégnek látszott.
– No, Miska úr-bácsi, fogja beszél még nekem azokról a grófok?
– Ne féljen kegyelmes asszonyom, mondtam már, hogy nekem akkor igen jó eszem volt, mert úgy belekerült abba minden, hogy na. Hogy még most is itt van. Mint a nagy kemencénkben a vaskő.
Tudja-e hát, mit mondott nekem az én Andrássy grófom, akinek itt nálunk is volt egy kastélya, merthogy a várban már egy kicsit kényelmetlen volt nekik a lakás, a Bécs felé tartó úton Széchenyi Istvánról? És úgy mondta, hogy annak némely részét nekem egy útszéli fogadóban le kellett írnom. Mert az én grófom tudta, hogy olyan emberhez visz magával, akit hazafiságból, a magyar nemzete iránti szeretetből, meg annak felemelkedésére elvégzett munkájában nem igen tudott senki túlszárnyalni. Én eltettem, őriztem sok éven át azt a papírszeletet, amire Andrássy gróf szavait feljegyeztem. Kevés embernek vettem elő, még kevesebb embernek olvastam föl, mert kit is érdekelt erre mifelénk az ilyen beszéd. Hogy ki kicsoda, itt csak abból tudják, amit minden nap látnak a másikon, a sok egymás mellé rakott szép szóból itt ritkán ért az ember. De magácska, ahogyan látom, mégha valami angolországi is tulajdonképpen, fogja érteni Andrássy György szavait:
Széchenyi az örökarcú magyar, akinek eszméi örökké időszerűek, aki túllép a Tegnapon és a Mán és az örök Holnap hirdetője lesz. Széchenyi a magyar élet lelkiismerete, tükör, amelyben hibáit, bűneit, gyarlóságait látja meg a magyar…, s aki előtt mea culpázva, mellet verve felsír a magyar. Széchenyi a magyar élet értékmérője, akinek élete azt példázza, hogy a nemzetek nagy versenyében a legnagyobbat, a legtökéletesebbet alkossa a magyar. Széchenyi a magyar élet legmagasabb csúcsa, ahova felnéz a magyar, mert egy fejjel magaslik ki mindnyájunk fölé. Széchenyi szellemarca mind erőteljesebben árad szét ma a magyar ugaron és szelleme jegyében lelki regenerációt követel ma tőlünk, egy új magyar arcúságot.
(folytatjuk…)
Az elbeszélést gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar születésének 225. évfordulója alkalmából jelentettük meg.
