Koleszár Miska lassan, tagoltan olvasta vendégének a már sárguló papírlapra írott szöveget. Kimérten, de folyamatosan olvasott. Érezni lehetett, hogy ha még talán, annyi év után sem érti az összes leírt szó értelmét, tudatában van azok súlyának és jelentőségének. Úgy olvasott, mint aki tudja: nagy dolgokról beszél. És mélyen benne van, hogy ő, Koleszár Miska, az egész életét itt, Dernőn leélő egyszerű ember nem csak beszél nagy dolgokról, de ő nagy dolgokat meg is élt. Ha az ő falubélijei ezt nem is tudták eddig, hát erre bizonyíték, hogy most itt van nála ez az úrihölgy, akit a gróf férje küldött, s aki szintén találkozni akar vele, Miskával, hogy a régen történt dolgokról kérdezze.
– Nekem meg érdeklődni, miről beszél a két gróf Andrássy és Széchenyi Döbling. Nekem ezzel elengedni László férjem.
– Hát persze, persze, Júlia. Úgy mondta kegyelmes asszonyom, hogy úgy hívják? Igen Júlia asszonyom, igen. Ez az a beszéd, ami nagyon bennem maradt, és egy kevéskét most el is mondok magácskának. Aztán meg sokat a jó gróf és követ úr férjének. Van benne egy-két német szó, ezekből én akkor sem értettem semmit, de a gróf uram azt mondta, írjam csak rá ezeket is arra a papírlapra, amire az út széli fogadóban az ő Széchenyiről mondott szavait írtam. Hát hogy tudja, ezeket a szókat innen fogom mondani. Ahogyan mi ott először bementünk és leültünk, én is bent maradhattam, mert Andrássy gróf uram megbízott bennem, hát mondja Széchenyi:
– Átdolgoztam a Rückblick (Visszapillantás) nagy kéziratomat, György. Nem tehettem akkor másként, amikor a kezembe került ennek az osztrák elnyomó rendszernek, az őket külföldön önmaguk által dicsért irata. Igen, György, néhány hónapja az embereim kivitték az Ein Blich auf den anonymen Rückblick (Egy pillantás a névtelen Visszapillantásra) ellenröpiratomat Londonba, és arra kértem őket, hogy intézkedjenek a kiadásáról.
Andrássy uram is őszintén beszélt öreg barátjával:
– Az jutott el hozzám, hogy nem sokkal az írásod megjelenése után stílusodról felismertek, és már házkutatást is tartottak itt nálad, Döblingben. Még az eredeti, bővített kéziratra is rátaláltak. Abban meg hogy néhány felségsértő perre elegendő anyagot találtak.
– Hát így beszélgettek ők ott, Andrássy és Széchenyi. De mondok én még mindenfélét a jó urának. Magácska, kegyelmes asszonyom már mostan igen fáradtnak látszik.
– Baj nem van Miska úr-bácsi. Valami nekem Andrássy gróf még, majd a követ úr.
– Én azt tudom, hogy abban az időben már Andrássy György nem akart a politikával foglalkozni. Mondogatta, hogy a tudomány, az más. Azért is segédkezett 1858-ban az akadémia – nem nagyon értettem – mi is az, újjáélesztésénél. De ahogyan megtudtuk, hogy nincs Széchenyi, a következő, 1861. évben Andrássy gróf uram mintha átgondolta volna ezt a politika ellenességet. Vállalta, hogy egy ideig országbíró lesz, főpohárnokmesterként az ország zászlósura. Volt még egy mondása, amit meg is tanultam. Még fiatal korában mondta Andrássy György, akkor tornai főispán volt, és beszélt az ország követei előtt.
Vigyázzon ki–ki magára, s az lesz a legjobb arisztokrata, aki a legjobban vigyázz magára.
– Mondom, sokáig nem tudtam, mi az arisztokrata, most is csak annyit, hogy valami nagy úr, de a gróf úrnak ez a mondása nekem nagyon megtetszett. Még talán csak harmincöt éves volt, amikor mondta, és már milyen komoly dolgokat tudott kijelenteni. Mert én, láthatja kegyelmes Júlia asszony, nem harmincöt vagyok, de ilyen nagy dolgokat mondani nem tudnék. És ezt, akkor ott Döblingben, úgy emlékszem újra elmondta Andrássy gróf Széchenyi grófnak. Merthogy amint ilyenkor lenni szokott ugye, sokat emlékeztek is a régi időkre: ki mit mondott, mit csinált.
Széchenyi László, a legnagyobb magyar dédunokája, a nagy háború utáni húszas évtized washingtoni, majd londoni magyar követe még elkísérte az első iskolai napon kisfiát az iskolába, mindent, mit abban a néhány napban, még feleségével távol lesznek tenni kell, gondosan a dajka lelkére kötött és elindult, hogy utolérje jó asszonykáját, aki már bizonyosan Gömörben kutat családja múltja után. Eleget kívánt tenni Andrássy Géza gróf meghívásának, és megnézni annak sokak által dicsért betléri kastélyát, de mindenekelőtt találkozni akart azzal az emberrel, aki még személyesen látta, hallotta dédapját. S László gróf úgy érezte, ez a gömöri érchegység egy kis falujában élő jóember tud neki olyat mondani, ami közelebb viszi majd őt egy nagy családi titok megfejtéséhez. Már a robogó vonatban ülve jó érzéssel gondolt arra, hogy Júlia egy szóra vállalta, előremegy és minden helyismeret híján is megkeresi Dernőn azt az idős embert, akire már ő is olyan nagyon kíváncsi volt. Elképzelte, hogy ezt-azt már asszonya is megtud Andrássy György régi szolgájától, még annak ellenére is, hogy bizony csak törve beszéli a magyar nyelvet. De Júlia, az első pillanatoktól, ahogy a felesége lett, mintha egy kicsit, s mind jobban magyar lett volna. Nem tudott erre magyarázatot találni Széchenyi László, mert ő tudatosan nem vezette ebbe az irányba Júliát, de melengető érzés töltötte el, amikor olykor egyedül erre gondolt. Mintha dédapja egyik leghíresebb mondásából igazolódna be valami, csak éppen most fordított módon. Egyszer, messze külhonban, fel is olvasta Júliának, magyarul a legnagyobb magyar gondolatait:
A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, s a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány illy külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki mert épp nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis a felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktól menten, a honszeretet legtisztább szelemében kapcsolvák vérükhöz.
A rozsnyói állomáson megpillantotta Géza gróf hintóját, ami a kisvároson át az Andrássyak betléri vadászkastélya, a szálláshelyük felé vitte. Kint, a faluban, a patak partján már várta őt a harmadik napja ott lakó Júlia.
– László, Miska Koleszár is dead. Yesterday evening.
– Hogy mi? Hogy ki halt meg?
Júlia a kastély parkjának nagy bejárati kapujában állt a férjével és alig bontakozott ki öleléséből, már mondta is neki tovább a szomorú hírt.
– Elküldtem Johnt, hogy hívja meg s hozza is magával az öreg dernőit, mert úgy gondoltam, te is jónak tartanád, ha egy veled elköltött ebéddel tisztelnénk meg Miskát. De John egyedül jött vissza Dernőről.
Az elbeszélést gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar születésének 225. évfordulója alkalmából jelentettük meg.
