Jánost 1991 nyarán ismertem meg a bősi vízerőmű elleni tüntetéseken, ahol többször is felbukkant az anyukájával és a lánytestvéreivel – Csalóköznádasdról jártak Csölösztőre, Bősre, Vajkára (stb.) tiltakozni és „áldani” a Bindert. Asszem, akkor még diák volt.
Jó tíz évvel később egy gímesi művelődési táborban futottam össze vele, ahol elcsavarták egymás fejét a sógornőmmel, Mancival (utálja, ha így hívják). Így nemsokára rokonyok is lettünk, nemcsak földik. Ő is Rozsnyóra költözött, miután belopta magát a Manci kislányának, Boginak (is) a szívébe, majd megszületett Jánoska és Áronyka. Áron volt a Rozsnyói járásban az első apukás szülés főszereplője, mivel a sógor harcolta ki először a környéken, hogy ott lehessen gyermeke világrajövetelénél.
Sógor a bányászati múzeumban dolgozva ismerte meg Felső-Gömör történelmét, kultúráját, illetve az itteni emberek gondolkodását, bár, egy időben a Rákóczi Szövetség külső munkatársaként is mocorgott a környéken. 2001-ben Szőllős Sanyi bácsi, az MKP járási titkárának az ajánlására a párt jelölte őt az alakuló Kassa Megyei Önkormányzatba, ahol a kulturális bizottságnak lett az elnöke. Neki köszönhető többek között, hogy a rozsnyói Dél lakótelep egyik kazánházában kuksoló, egyetlen épségben maradt, teljes alakos felvidéki Kossuth-szobor (a miskolci ikertestvére) újra köztérre került. A Rozsnyói Bányászati Múzeum igazgatósági épülete mellett (a megye tulajdonában lévő telken) kapott helyet, mivel a szobor eredeti helyén, a főtéren nem volt helyi akarat (városi önkormányzat) a szobor felállítására.
Ahogy nőtt a két fiú, úgy vált szükségessé a magyar tanítási nyelvű óvoda újbóli megnyitása a nagy kulturális múlttal rendelkező, magyarok által is bőven lakott járás székhelyén. A helyi képviselő-testület (amelynek tagjai között alig akadt magyarul nem beszélő városatya) ugyanis búvópatakká degradálta az intézményt a bársonyos forradalom után. Egyik iskolai évben az egyik, másszor a másik szlovák óvodában nyílt korlátozott létszámú magyar osztály. Csakhogy jött a sógor, meg a sógorasszony és addig harcoltak, amíg meg nem nyílt újra az önálló rozsnyói magyar óvoda.
Vasik sógor ezután az EU szociális fejlesztési programjának a megvalósítását végző rozsnyói irodában próbálta a társadalom peremére szorult roma közösség és az őket felkaroló civil szervezetek gondjait-bajait orvosolni. A program sajnos országos szinten becsődölt a hazai politikai élet viharainak tengerén hánykolódva. Így János a banktisztviselői munkába is belekóstolt, s közben aktívan politizálva tovább tüsténkedett a helyi ügyek megoldásán. A két fiú közben kinőtte az óvodát – s a két tigrisszülő együtt igyekezett megmenteni a számukra (is) a szociból megörökölt, Fábry Zoltánról elnevezett, magyar tanítási nyelvű alapiskolát. Az anyatigris először sima tanító néniként, majd igazgató-helyettesként, s végül igazgatóként virágoztatta fel újra az alapsulit, amelyet először szakközépiskolával (nem volt a járásban más magyar tanítási nyelvű inasiskola), majd óvodával is kibővítettek. A Fábry volt az első ilyen egyesített iskola az országban.
János addigra felhagyott a politizálással, s a Pátria Rádió munkatársaként kezdett dolgozni. Először a Rozsnyói járás dolgairól tudósított, majd a rádió kassai stúdiójából vezetett műsorokat – főleg a Gömörben és Kassa megyében zajló eseményekről, később száguldó riporterként keresztül-kasul járta az országot, hogy beszámoljon a szlovákiai magyar közélet bújáról-bajáról, s örömeiről.
Elfogult rokonyként nyugodtan kijelenthetem, hogy a maga módján megreformálta a szlovákiai magyar közösség egyetlen magyar nyelvű rádióját. Nem akadt politikus, hivatalnok, felelős szakértő, aki el tudott volna bújni a mikrofonja elől, ha úgy érezte, hogy nyilvánosságot kell kapnia egy olyan történésnek, fű alatt terjesztett véleménynek, sumákolásnak, ami rányomta a bélyegét a közösségünk sorsára, s szerinte az illetőnek köze volt a dologhoz.
Ő indította útjára az Iskolatáska című, oktatásügyről szóló műsort a Pátrián, amelynek köszönhetően élménybeszámolók és falusi tanító nénik visszaemlékezései helyett/mellett a rádió a közösségünk komoly szakmai pedgagógiai fórumává is vált.
A Rozsnyói járás többi magyarlakta településének a lakosaival együtt én is szerettem hallgatni az általa vezetett reggeli műsorokat. Amióta megbetegedett, szinte mindig és mindenhol a hogyléte felől kérdezett a hentesbolt eladónője, a ragályi közösségi házat működtető civil szervezet vezetője, a hosszúréti panziós, falusi polgármester, lelkész, roma vajda, vízszerelő, kőműves, restaurátor stb. Nagyon sok ember hálás neki a közösségért folytatott tevékenységéért.
Rendkívül pörgős életet élt. Amikor Pozsonyba költöztek, és nagy ritkán hazajöttek, s meglátogattak bennünket, elhűltem rajta, hogy szinte percenként csörgött a mobilja, s félrevonult megbeszélni az éppen zajló projektjei valamelyikét.
2013-ban az oknyomozó újságírásért különdíjat kapott a Szlovák Rádió és Televízió „Non videri, sed esse” című dokumentumfilmje a kárpátaljai Szülőhazám nemzetközi rádiós és televíziós fesztiválon. A film a krasznahorkai vár leégésének következményeit, elsősorban a helyi romatáborral kapcsolatos gondjait tárta fel. János írta a dokumentumfilm forgatókönyvét.
Tavaly súlyos betegen egy filmet forgatott az RTVS-szel a bősi vízerűmű megépítésének a 30-ik évfordulóján a tüntetésekről, amiket ennek a szomorú beszámolónak az elején említettem.
Hihetetlenül nagy harcos volt. A rá lesújtó ráknak is a COVID-dal kellett szövetkeznie ellene és az őt szerettel körülvevő, ápoló családja ellen ahhoz, hogy legyűrhessék.
Az előbb rámszóltak, hogy túl hosszú ez az írás. Harmincvalahány év…
Szia sógor! Nagyon fogsz hiányozni. Az erő továbbra is Veled van. Amíg élünk emlegetni fogunk, ugyanúgy mint a hosszúréti nagyapát…
(tüdő)
