Ambrus Ferenc: Emléktáblát nekik

I. Presbik

– Most ezt kérdezed, vagy azt mondod, főgondnok uram, hogy csak biztassuk őket? Ha tábla kell nekik, akkor csak higgyék, hogy lesz és szervezkedjenek?
– Igen, és mi majd ketten kifundáljuk, lelkész uram, mit mondunk nekik és mikor az egészre. Hát a hívőkért, az emberekért vagyunk itt, nem?
A két férfi gyakran megfordult Rozzantnau kisváros főterén levő, Melánia nagyságos asszonyhoz címzett cukrászdában. Annak békés világában meg tudták beszélni az anyaegyházuk nem kevés dolgát. Mert amióta rájuk szakadt a sok vagyon, arról gondoskodni kellett, észben tartani és lélekben is vele lenni a nap minden órájában. Mindehhez hozzátartozott, hogy olykor álláspontot is ki kellett dolgozni betolakodók ellen. Mint most is. Bár ezek nem avval jöttek hozzájuk, hogy bejönnének a birtokra, hanem, hogy a palotára, annak utcai falára díszes emléktáblát kívánnak fölszögelni. Tett már oda más is olyat, a mostaniak úgy gondolták, nekik is lehet. Elvégre az ő egykori iskolájuk működött e falak között, és készített föl népoktatókat az egész birodalom részére. És ez nem kis dolog ma sem, vélték a még életben lévők az alma materükre gondolva, majd előtte megállva. Észrevettek egy éppen arra kóborló fickót, úgy döntöttek, ha már éppen ide pottyant, felfogadják, hogy amíg ők messzi tájakra hazamennek, járjon el szép ügyükben. Így is történt ez azon nyomban meg még azután is. A Melániában e közben megint a görbe utakat próbálta kiegyenesíteni a lelkész és a főgondnok. Kellett is, mert ha ők nem tesznek ilyet, másnak ez sohanapján eszébe nem jut. Éppen sikeresen megbolygatták az ő helyi mádzsár részlegüket, és a megmaradt, úgyismindegy hívekhez kerítettek egy lélekkufárt, hogy ő majd ellesz velük. Arra a rövid időre. Ez zajlott éppen. Meg más.
– Ez az egyikük, ez az itteni, rozzantnaui, gyanús nekem, főgondnok uram. Ez azóta is állandóan betér ide, az evangélikus udvarunkba, nemhogy inkább maradna kunpistinél húsért, hogy van-e már álláspontunk az ő emléktáblájuk ügyében. Nem győzöm mondani Marisovának, hogy intézze őt el azzal, hogy az ártatlan óvodásoknak tartok bibliaórát, vagy az öreg és beteg szüleimnél vagyok keleten birkanyíráson.
– Ismerem őt, lelkész uram. Volt vele elég baj a városházán is, amikor még ott kaptam a jó fizetést. Már nem is tudom, miért. De mi most csak ígérjünk, bólogassunk nekik, ott is ezt csináltam, mert rövidesen el fogják mondani, hogy nem csak mádzsár betűket akarnak a táblájukra fölvésni. Nekünk meg, kettőnknek erre is föl kell készülni. Amit majd a presbik láttamoznak. Ahogyan máskor is.
A Melániában egyszer ők ketten, hárman jelentek meg. A mindent vállukon cipelők és eldöntők, meg a nagyvárosból a kicsibe hívott, e tájon minden szép régiségért felelős asszonyka. Kapott is rögvest jó süteményeket, fagylaltot meg konyakokat.
– Mi már azt úgy látjuk, itt lelkész urammal, aztán majd a presbik, jó főigazgató asszonyka, hogy azon a legjobb főhomlokzati szecessziós helyen nem kéne már nekünk az a sok mádzsár betű. Még ha mellé a mi fajtánkból is kerülne valamennyi.
– Mi azért inkább csak elvárnánk, itt, főgondnok urammal, nyomunkban a presbik, hogy ha már, és mégis, akkor ott, messzebb, az éppen gazos kertünkben, a bokrok között, a villámhárító mellett lehessen nekik az ő emléktáblájuk. Tetszik tudni, mi sokat ígértünk és szavunkat oly szívesen betartjuk.
A Melániában, az ő asztaluk mellett ülőknek megint hoztak jó süteményeket, fagylaltokat, meg konyakokat, mert a nagyvárosban alig sütnek ilyen jól. Lehet, csak isznak, meg nyalnak. Nemsokára mondta is a tiszta lelkiismeretű, minden régit szívén viselő és bólintott: ezt írjuk le és küldjük szét a négy égtáj felé – egy kicsit éppen gazba, elburjánzott bokor mögé, a villámhárító mellé, szecessziós főhomlokzatra nem.
A szomorkodás ideje jött el a szép képző emlékét nagy-nagy tisztelettel megörökíteni akarók életében. Mert ebben a búslakodásra rendelt korban megjelent saját maga a lelkész úr is őelőttük, kint a palota mellett, a csobogó patak partján, és kimondta a legsúlyosabbakat: lelkész és főgondnok urak semmik e nem kis ügyben. A presbik, meg a nagyhatalmú értékvédők amit mondanak, az a szentírás. Vagyis, hogy jó evangélikusok lennénk, de hát ilyesmi. Mint a főgondnok uram a kommunisták szolgálata után is mindig tanította nekünk. A sajnálat nagy, jegyezte meg, de nem más.
Nem hitték a mádzsár oskolákban megőszültek, hogy a máterük, az alma előtt közvetlenül ezt teszik az emléktáblájukkal. Mit most is felváltva cipeltek a hónuk alatt. Inkább semmi, dadogtak, amint az lenni szokott a derült égből tökfőzelék evés közben. Oda nem.
És hazaballagtak.

II. Vezér

– Láttad már ugye eleget? És el tudod mondani, kik vannak ott, azon az emléktáblán? Hogy a Tichy- testvérek, Pákh, Fábry is a sok név között? Igen. Jól van. De azt mondd meg, ki az utolsó, ki van legalul a névsorban! Hogy nem emlékszel az utolsóra?! Ezt nem gondoltam rólad, haverkám. Mindegy is, én megmondom neked, ha már itt ülsz: Vozár, Samuel Vozár. Ez a név van azon az emléktáblán legalul. Biztos ő is odajárt az evangélikus gimnáziumba, azért. Mindegy, nem az a baj. Ismered őt? Nem, látom rajtad, ne is törd tovább a fejed. Látod, hát ez a bibi, hogy ahogyan te, úgy senki nem ismeri, és mégis ott van azon a táblán. És tudod, mit mondok most neked? A zloákok sem ismerik. Ez a pláne az ügyben. De neki ugye lehet emléktáblája, azt meg nem lehet odatenni, amit te akarsz. Amúgy ez a Vozár valami költő volt, ezt már kiderítettem, de hogy milyen, mondom neked, a zloákok sem tudják. A sajátjukról, ugye. Megmondom még neked, hogy eredetileg Vezér volt a neve, persze. No most, éppen ezért, hogy ők sem ismerik, úgy döntöttem, utánanézek, mit írt, milyen verseket. Már szóltam Bélának, neki van embere Pozsonyban, és az ott megszerzi. És ha elhozta, utána én lefordítom a verseit. Ennek a Vozárnak. Vagyis Vezérnek. Van olyan szókincsem, hogy le tudom fordítani. Akkor majd kiderül mindenki előtt, hogy ki ez az ember. Milyen senki. Majd nézhetnek, hogy ilyennek, ilyen utolsónak van emléktáblája, azoknak meg, akiknek te akarod, a tanítóknak meg nincs. Nem lehet. Mit mondol, hogy lehetne? Csak a poros gaz és bokrok mögött, a villámhárító mellett? No látod, édes jó öcsém, hát erről beszélek már neked mióta, és nem akarod megérteni! Ezért fogom ennek a Vozárnak, a Vezérnek a verseit, ezt ne felejtsd el, bikkfanyelvről lefordítani! Ami nem is nyelv. A miénkhez képest semmi, ezt én mondom tenéked. Ki fog hamarosan derülni, hogy azok a versek semmit sem érnek. És ha ilyen ember mégiscsak odakerült a díszhelyre, akkor a mi táblánknak duplom ott a helye, ezt jól jegyezd meg barátocskám. Mi, hogy a papok? Milyen papok? Azokat csak bízd rám, elciterázom én a nótájukat. Eléjük teszem Vozárnak a verseit, és rámutatok a helyzetre. Hogy a zloák nem is nyelv. Mi, hogy már írtál is a helyzetről? Nem számít. De ha akarod, ideadom majd neked Vezér verseit lefordítva, és odateheted az írásodhoz. Legalább mindenki fogja látni világosan, hogy ezek soha nem is léteztek. A nyelvük sem. Osztan mégis ott vannak az emléktáblán.

R. 2015. szeptember

illusztrációs kép: pixabay.com