Gellért nem szerette a füstös kiskocsmákat, és bár megtehette volna, hogy választ magának közülük békésebbet: kevesebb zajjal, füsttel üzemelőt, mégis inkább a cukrászdákat szerette meg. Olykor a Pirikébe is betévedt, de leginkább a Melánia nagyságos asszonyhoz címzett cukrászdát szerette, ahol javakorabeli hölgyek beszélték meg körülötte betegségeiket, meg gyermekeik örömteli növekedését, vagy éppen az iskolából valamiképpen kimaradó fiatalok bújtak közel egymáshoz. Itt, ebben a kis világban érezte jól magát Gellért, mert megtalálta e helyen azt a délelőtti nyugalmat, amire szüksége volt az elmélkedéseihez és a különféle keresztrejtvények fejtéséhez. Meg hát itt rátalált mindenki, aki éppen kíváncsi volt rá.
A Melániában időzött azokban a napokban is, amikor az egész faluja a nagy nap eljövetelét várta és kisebb-nagyobb szomszédja is tevékenyen arra készült. Ki ilyen, ki amolyan módon. Olyan volt Gellért faluja, hogy ott mindenki hozzá akart tenni valamit a jelentős esemény sikeres lebonyolításához. Nyilván Gellért is tett volna a sikerért (bár ha utólag belegondolunk, az, ami az ő fejéből még kellő pillanatban kipattant, örökké emlékezetes marad az utókor számára és sokat mesélnek majd a falu új nemzedékei Gellértről), de a felkészülés szorgos heteiben nyíltan nem vállalhatott látványos dolgokat, mert egyszer régen megígérte a nagymamájának, hogy gyönyörű hangján – amit közel s távol sokan csodáltak -, csak azoknak fog énekelni, akik őt őszintén szeretik és elismerik. Mert a nagymama nem szerette az álságos, hamis embereket, és ebben a faluban ilyen szellemben nevelte a kis Gellértet is. Ne énekelj soha olyanoknak, akik csak megjátszák magukat előtted, mert életükben egyszer sem érdemlik meg, hogy hallják azt a kincset, aminek csak te vagy a birtokában. Majd ezzel hencegjenek fűnek-fának, mondogatta Juli néni, az öreg javasasszony, Gellért nagymamája, amíg tehette. Ez az intelem pedig a mai napig ott csengett Gellért fülében.
A Melániába betérők közül azokat szerette leginkább Gellért az asztalánál fogadni, akik tiszta szívből tapsoltak az ő – igaz egyre gyérülő – produkciói láttán. Az ilyen embereket koccintássál és őszinte mosollyal fogadta. Ezek közé tartozott egyik bizalmasa, Frici is. A barát alig foglalt helyet Gellért asztalánál, máris röstelkedve kellett bevallania, hogy ő bizony még egy szót sem hallott a nemcsak a Gellért faluja, de az egész vidék számára is nagy és jelentős eseményről. Persze meg lehetett bocsátani Fricinek, hiszen a szomszéd faluban élt, és igazolásként rögtön mondta is Gellértnek, hogy már vagy egy hete nem dugta ki onnan az orrát. A bosszantó tájékozatlanságát jóvátenni akarva leplezetlen őszinteséggel figyelt ezután Gellért minden szavára.
– Fricikém, a szent korona nem is az ember műve, tudtad te ezt?
Frici figyelmesen hallgatott, mi mást is tehetett volna ebben a helyzetben.
– Valami e Földön kívüli, nagyon rejtélyes tárgy a mi szent koronánk és szinte biztos, hogy több tízezer éves is megvan már. És nem is tárgy, rosszul mondtam neked, Fricikém, inkább nevezhetném egy ősi, megtestesült erőnek, amiben minden benne van, és ami népünknek a nagyszerűségét és kiválasztottságát mutatja meg.
Gellért szerette nemzete dicső múltját. Meg volt győződve arról, hogy minden nyelv, a világ összes nyelve az ő anyanyelvéből ered. Szeretett olyan előadásokra járni, ahol a történészek a sokat szenvedett népe igaz történetét mondták el. Olyan történészek voltak ezek, akik nem féltek kimondani azt, amit mások, magukat hamis módon történésznek beállítva el akartak titkolni. Gellért újabban nagyon kedvelte a rejtélyes, megmagyarázhatatlan dolgokat is. Ezért egyszer nagyon megörült annak, hogy Frici barátja a Hihetetlen című újsággal lepte meg. Azóta is keresi és gyűjti ezeket a kiadványokat, mert ahogyan a Melániában az érdeklődőknek minden alkalommal elmondta, a Hihetetlen megírja azt, amit máshol elhallgatnak. Korábban az UFO magazint vásárolta, de ezen túltesz a Hihetetlen, mondogatta nem kis megelégedéssel Gellért.
– Hogy mást ne mondjak neked, Fricikém, már csak azért jó, hogy akkor a Hihetetlent hoztad el nekem, mert lenyűgözően tudnak benne írni a mi nemzetünk több tízezer éves történelméről.
Frici ámulva hallgatta jó barátját, és megint belátta, hogy Gellért egy az egész világot átlátó, nagyon okos ember.
Gellért egy köteget vett elő a zsebéből, abból egy, a vasárnapi nagy eseményre szóló meghívót húzott elő, és átadta Fricinek. Így most már ő is saját szemével meggyőződhetett arról, hogy Gellértéknél valóban nagy dolgok vannak készülőben. A főszervező az a helyi egyesület volt, ami az emberi és keresztény értékekért tevékenykedik kitartóan, alattuk ott voltak azoknak a nevei is, akik társszervezői feladatokat láttak el. Ezek között Frici örömmel fedezte fel az ősi kovács mesterséget feléleszteni akaró barátai klubjának a nevét. Közvetlenül alattuk aztán ott volt, nagy-nagy betűkkel az, amiről ő szégyenszemre nem tudott. Gellért falujában a szent korona kicsinyített másának ünnepélyes átadására kerül sor, olvasta Frici. Ez hát az az esemény, amire a falu apraja-nagyja büszkén készül! Valami igen nagy dolog ez, látta be magában töprengve Frici. Az ő férfi énekkarukat is meghívták már hasonló nagy ünnepségre – persze ott szent koronáról szó sem volt! -, egy távoli faluba, amit az ottani barátaik, a jobbik országért emberei szerveztek. De ami itt, Gellértéknél készül, annak bizony amaz nyomába se jöhet.
Frici kezdett irigy lenni Gellértékre, hogy mennyire szerencsések, amiért éppen ők kapják a szent korona kicsinyített mását. Biztos jó kapcsolataik vannak a fentiekkel, azért jutott nekik ez az igen nagy megtiszteltetés. Éppen továbbgondolta volna – és talán fel is teszi hangosan a kérdést Gellértnek -, hogy kijük is van a fővárosban, ki ott az emberük, mert a szent korona kicsinyített mását csak onnan hozhatják, hiszen – úgy tudta Frici – az eredeti is ott van, és csak arról készülhet kicsinyített másolat, amikor Gellért megzavarta, és egy könyvet adott a kezébe.
– Nézd meg te is, Fricikém! A mi országos kultúregyesületünk helyi elnöke, Imike küldte nekem az inaskájával, merthogy má hetek óta azon töri a fejét, mit is tegyen a helyiek oldaláról a nagy ünnepség kultúr részébe. Azt mondta, hogy a kezébe akadt ez a könyv és benne olyan részt talált, ami a szent koronáról szól. Meg a koronázásról. Oszt képzeld, mondja nekem a kis lurkója ennek az Imikének, amikor átadta a könyvet: Gellért bácsi, a fater azt akarja, hogy maga mondja meg a véleményt, jó-e az ötlete a faterkámnak, ami az, hogy mi lenne, ha itt nálunk is eljátszana a színjátszó csoportunk azt a jelenetet, ami itt a könyvben meg van jegyezve egy cetlivel.
Miközben Gellért Fricihez beszélt, látni lehetett rajta, hogy mélyen átérzi a pillanat és a közeljövő jelentőségét. És tisztán látja, hogy a több, a fővárosból a falujukba érkező, igen komoly pozíciókat viselő vendégnek meg kell mutatni (de itt Gellért mintha egy kicsit megfeledkezett volna a jó Juli néni egykoron őrá bízottakról), hogy a faluja népe megérdemli a szent korona kicsinyített mását, és meg tudja adni a módját annak, hogy a földön túli (szent korona, most: kicsinyített más) lényt rangjához méltó módon fogadják, és a falu népe az ő szeme fényeként őrizze azt az idők végeztéig.
– Azt mondja a mi kultúrfőnökünk, Fricikém, hogy ezt a könyvet valami híres író írta. Képzeld el, egyszer innen a szomszédból, a városból, az iskolából, elmentek a fővárosba, hogy megnézzenek valami színházat, oszt ha hiszed, ha nem, ettől az írótól játszottak valamit. Annak az iskolának az igazgatójával beszéltem erről, aki mondta is, hogy érdekes volt, de nem azért ment el a szünetben – ahogy elterjedt utána vidékünkön -, mert sokat káromkodtak a színészek, hanem mert el akart érni még a testvéréhez, aki ott lakik a fővárosban. No, mindegy is, ha akarod felolvasom neked, mire gondolt Imike, legalább azt mondhatom neki: olvastam, javaslom, hogy a mieink bemutassák a kultúrban.
„A jégre érve négyen fogták a kötőféket, hogy a ló a műjégen meg ne botoljon. Lassan, ünnepélyesen, óriási ováció közepette a Duna közepére értek a piros futószőnyegen, ott megálltak. Krul József villanyszerelő leszállt a lóról, és fellépett a műjég közepén emelt, jéghegynek kidolgozott Királydombra, amelynek a kicsinyített mása a Nemzeti Múzeum előcsarnokában látható. A budai és pesti parton fölszerelt hangszórókból egyszerre szólalt meg a Himnusz, a Szózat, a Jaj cicám és Koppány dala. Ekkor az összes keresztény főpap, a katolikus, református, evangélikus, unitárius, hitgyülis, meg egy görnyedt, nagy orrú, ám annál hegyesebb sipkájú férfi, a magyar zsidóság rabbija / honi rabbi híján színész alakította / egymás után megáldotta a térdeplő villanyszerelőt. Egy piros mellénykébe, fehér blúzba és zöld szoknyába öltözött, igen magas sarkú szattyánbőr csizmát viselő hölgy, a népszerű operettdíva Honna Hemma kezéből Krul József villanyszerelő átvette a koronát, amit díszszázad vitt ki a Parlamentből a Duna műjegére díszlépésben. /Egyik koronaőr sem csúszott el, hangoztatta másnap még a külföldi média is./ Sortűz dördült, rakéták íveltek fel a légbe, a Lánchíd alatt átrepült három repülőgép kötelékben, így lett III. Józseffé, a Magyar Kommunista Királyság első uralkodójává Krul József villanyszerelő.“
– Na, mit szólsz, Frici?
Frici egy kicsit szorongani kezdett a kérdés hallatán, mert miközben persze nagyon figyelt arra, amit Gellért felolvas neki, a fejében mintha egymásra torlódtak volna a dolgok: Hihetetlen, Imike, fater, lekicsinyített mása, Jaj cica, meg az az egész, amit éppen az imént hallott. Azt érezte, hogy egy kicsit zúg a feje, de még mindig jobbnak látta, ha osztozik Gellért lelkesedésében, és próbál ennek tükrében véleményt mondani.
– Szép, Gellért, szép. Meg érdekes. De a műjég készítéséhez errefelé talán nem nagyon értünk, a tél még messze van, valódi jégre se lehet számítani. Hogy akarjátok ezt kivitelezni?
– Mű, meg tél az nincs, az igaz. Látom figyeltél. Ám akkor észre kellett venned, hogy ott a Dunán csináltak mindent. Ugye? Mi lenne szerinted, ha ennek az Imikének azt javasolnám, hogy itt nálunk meg csinálják meg a mi színészeink a patakunkon? A Cserusnyán. Nem a híres Duna, de megvan neki a jó neve, ismerik minden felé, még egy völgyet is elneveztek róla. De bevallom neked Frici, azt nem tudom, hogy hogyan fognak a vízen járni a szent korona kicsinyített másával, mikor valóban még nincs itt a tél, meg a patak jege. De ez legyen már a rendezőnek a dolga, nem? Ugyis azt mondják, hogy az ilyen komoly színházaknál az az úr mindenben.
Frici egyre inkább megbizonyosodott arról, hogy az ő barátja, Gellért bizony rendkívül okos. Igaza volt a múltkor annak a taxis gyereknek, aki olykor szállítani szokta őket. Motoszkált még benne valami, amivel – nem tudta volna megmondani miért – segítségére szeretett volna lenni barátjának. Mert észre sem vette, hogy egyre inkább hatalmába keríti őt a nagyszerű ünnepségnek a már ma is érezhető hangulata.
– Szép, mondom szép, nagyon jól mondod Gellértkém, de ha megengeded, valami dombról is volt szó annak az írónak a könyvében, nem? Itt meg csak nem akarod kivinni az embereket, meg a nagy fejeseket a Nagyhegyre?! Mit fogsz javasolni Imikének, hová tegye a Királydombot?
– Fricikém, azt hiszem, fején találtad a szöget! Köszönöm neked, hogy így mellettem állsz! De tudod mit? A falutok fölött ott van a várdomb, nem lesz annál jobb hely a kivitelezésre. Igaz, a patak messze van tőle, de ez is legyen a rendező dolga. Nem igaz?
Fricibe már szinte a levegő is beleszorult látva, teoretice mi mindenre képes az ő barátja. És észre sem vette, hogy úgymond, Gellért bűvkörébe került.
– Te Gellért, hogy mire képes ez a szent korona! Már csak a kicsinyített mása is! Mert már én is látom, hogy nem lehet emberi alkotás. Hogy mennyire átlátod te ezt az egész világot. Büszke lehet rád a falud népe, Gellért.
Ekkorra már Gellértben is csúcsára hágott az elhivatottság mámorító érzése.
– Akkor mehet, csinálják így! Ugye te is így tartod ezt jónak, Fricikém? Köszönet neked! Az egész falunk nevében. Ezt a javaslatot fogom átadni Imikének. Csinálják meg! A mi Cserusnyánk vizén! Meg a várhegyen! Aztán bámulhatja a sok góré fejes a fővárosból, hogy mire képes a mi szép falunk jó ősi népe! Még hogy tízezer éve vagyunk itt?! Dehogy tíz, barátocskám! Mi mindig is itt voltunk és belőlünk származik a többi nép! A nyelvünkről, erről a drága kincsről nem is beszélve! Látni fogja mindenki, hogy mi itt, a Cserusnya partján is majdnem olyanok vagyunk, mint azok voltak ott, a kék Duna körül, amikor az igazi koronázást csinálták. Jól látta az az író, és mit bánom én, hogy a színházában meg káromkodnak, mi is szoktunk itt a faluban. Olyan cifrákat, hogy abba még egy korona is beleremegne, ha volna. Bizony nagy író, mert amit leírt, mintha itt és ránk is vonatkozna! Fricikém, neked meg itt a helyed vasárnap közöttünk! A szent korona kicsinyített másának átadása nem lehet meg nélküled, ezt jegyezd meg magadnak! Rád bízom, addig őrizd a várdombot, ne hogy valami tűz üssön ki ott. Te Frici, az asszonyt is hozzad ám! Legalább majd elmondja a véleményét a töltött káposztánkról, amit a mi asszonykáink készítenek vasárnapra. Már most úgy szorgalmatoskodnak, mintha versenyre készülnének! Ne félj, jut nektek is belőle! Ötszáz tölteléket igértek a nagy napra ezek a mi drága, jó feleségeink.
fotó: pixabay.com
