Április 12-én, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapján Fábián Edit többéves kutatásának eredményeit tárta az érdeklődők elé. A rozsnyói Rákóczi Magyar Ház nagyterme zsúfolásig megtelt – a szokatlanul nagy érdeklődés egyaránt szólt a témának és az előadónak is, aki hosszú éveken át oszlopos tagja volt a helyi magyar közösségnek, számos Csemadokos és kulturális rendezvény megálmodója, szervezője. Előadásában levéltári kutatások, törvények, kordokumentumok, valamint fényképek és szemtanúk vallomásai nyomán idézte fel a felvidéki magyarság hetven évvel ezelőtti kálváriáját, a kitelepítések, deportálások kapcsán a Rozsnyói járásban történt eseményeket.
Az előadás után Fábián Edit válaszolt portálunk, a Rozsnyó-vidék néhány kérdésére a kutatásával, jövőbeni terveivel kapcsolatban.
– Miért kezdtél el ezzel a témával foglalkozni?
– Egyrészt személyes indíttatásból, mert az én családomat is érinti, a másik dolog, hogy a kiadványokban, amiket olvastam – amikor ezzel elkezdtem foglalkozni-, úgy láttam, hogy Rozsnyóról jóval kevesebb adat van, mint a többi régióról. Nyilván kevesebb is volt a kitelepítettek létszáma, de hát úgy gondoltam, meg kellene ezt is mozgatni egy kicsit, ezeket az adatokat össze kell gyűjteni az utókor számára. Mert ez egy mementó, erre emlékezni kell, és nem szabad, hogy megismétlődjön.
– Mint az előadáson is láttuk, ez egy rengeteg információt tartalmazó jókora ismeretanyag. Mennyi időbe telt az összegyűjtésük és feldolgozásuk?
– Az anyagot gyűjtöttem már régebbtől, maga a feldolgozás két-három év volt. Minden anyagot az ember nem is tud beletenni, van, ami még hiányos, ami után még utána kell kutatni vagy leellenőrizni. Van még mit kutatni, több időt kell rá szánni, és ami fontos, interjúkat kellene készíteni a túlélőkkel, ha még vannak, mert nem biztos, hogy a levéltári forrásokban minden megtalálható, és akkor össze lehet az információkat rakni, és abból kialakítani a reális képet.
– Hol végeztél kutatásokat? Levéltárakban itthon, Magyarországon?
– Igen, levéltárakban, de Magyarországon nem kutattam. A lakosságcserével mélyebben nem foglalkoztam, engem elsősorban a csehországi deportálás és a reszlovakizáció érdekelt. A vagyoni kárpótlás érdekelne, de ez nagyon hosszú téma. Rozsnyóról szintén kitelepítettek elég sokakat, a vagyonosabbakat lakosságcsere keretében, meg az „anyások” kisuppolása is egy érdekes téma lenne. Ezt csak érintőlegesen kutattam, lehet, hogy lesz még rá alkalom.
– A Rozsnyói járásban hány személyt érintett a deportálás?
– Igazság szerint a Rozsnyói járásból nem sokakat deportáltak Csehországba, összesen majdnem négyszáz embert. Számszerűleg ez nem volt olyan túlságosan népes csoport, de azt gondolom, hogy abból a szempontból, hogy nagyon megtörte az itt élő magyarságot, ez elég jelentős. Mi egyébként is kis közösségekben élünk, tehát kisebb településeken, kisebb falvakban, és ha egy falunak „lefejezik” az elöljáróságát és elviszik a módosabb embereket, a gerincesebb embereket, akkor nagyon nehezen tud tovább lépni. Minden egyes ember számít, de ha a faluvezetőket, akik tartották a lelket a faluban, ha azokat viszik el először, eltart egy darabig, míg talpra tud állni az a közösség. Van olyan, amelyik talpra sem tudott állni… Reméljük, hogy valamikor azért sikerül.
– Milyen adatokat találtál a birtokok, vagyonok elkobzásáról?
– Közel négyezer hektárról volt szó, de ez csak az első olvasat, aztán jöttek a további elkobzások. A nagybirtokokat egészen biztosan nem adták vissza, mert azok ugye nem voltak állampolgárok, a kis birtokok közül, hacsak nem volt háborús bűnös, akkor nem lehetett elkobozni. Tehát ezek a döntések aztán módosultak. Egyébként is, nem volt értelme már aztán az elkobzásnak, mert végül is mindent be kellett adni a szövetkezetbe, megszűnt a magángazdálkodás. Változott a gazdálkodás formája, úgyhogy már nem volt értelme. Ez a közel négyezer hektár a földterületeket szemlélve nem olyan nagy terület. Ez még további kutatásokat igényel, pontosan végig kellene a levéltárat járni, és megállapítani kitől, mennyit, milyen értékben – mert erre vonatkozóan lehet még forrásokat találni. Meg aztán nem tudom, a bírósági levéltárak mennyire kutathatók, mert a bírósági végzések fontosak hozzá.
– Milyen jövőbeni terveid vannak ezzel az anyaggal? Online, nyomtatott formában, esetleg rendhagyó történelemóra keretében közkinccsé tenni?
– Igen, a református iskolába már kaptam is egy meghívást. Jó lenne közzétenni ezeket az adatokat, mert végül is ez mindenkié. Ha a múltból tanulni tudunk, erősödni tudunk, ezeknek az embereknek a kálváriájából, akkor biztos, hogy van értelme, volt értelme elkezdeni vagy leírni. Mindenképpen szeretném folytatni, minden azon múlik, mennyi időt tudok majd rászánni. És ahová hívnak, ha az időpontban megegyezünk, ha érdekli őket a téma, akkor egészen biztosan elmegyek.
- Prékop I., rozsnyovidek.sk
