Megint nagyon bolondos ez az április. Néhány napja a hajnali fagyok után még a télikabát is jól jön napközben. Bizony, befűtöttünk a kandallóba a szokásos esti felolvasásunkhoz. Egészen más lett ettől a hangulat a nagy nappalinkban. Az öt-hat apró közül a fiúk elkötelezett hívei a hangosan kimondott szép szónak, a lányok ilyenkor nem egyszer kezdenek komisz csipkelődésbe. Hogy mi lesz egyszer ezekből, szoktuk kérdezni egymástól halkan. De majd csak kikupálódanak, biztatjuk rögvest önmagunkat.
Mindnyájan szeretjük Tóth Krisztinát. Az ünnepi könyvhéten ott vagyunk a nyomában, friss kötetét megvesszük, dedikáltatjuk. Így, minden kandallónk körül ülő megörült, amikor kiderült, hogy ma ő van napirenden. Senki nem sejtette, hogy rossz ómen ez a mostani – amúgy nagyon friss – szövege a holnapi nap előtt. Ebben a mi szeretett költőnk, írónk szépen leírja friss tapasztalatát, amit egy rendhagyó irodalomórán szerzett. Egy vidéki iskola hívta meg ennek megtartására. A helyszínen szorongó tanárokkal, meg diákokkal találkozott, és egy nagyképű, az egész rendhagyó irodalomórát lekezelően fogadó igazgatóval. Aki egy idő után mégiscsak bement a már zajló órára, de csak az ajtóban állt le és onnan figyelt. Kis idő után írt valamit egy cetlire és azt előre küldte az asztalnál ülő Tóth Krisztinának. Aki a megérkezésétől kezdve így, ülve próbált irodalomról beszélgetni a megszeppent, betanított gyerekekkel. Amikor az igazgató cetlije hozzájutott, ő azt felolvasta. Verset állva olvasunk, ez volt ráírva. A közelben álló magyarszakos tanárnők mozgolódani kezdtek, láthatóan nem tudták, mit is kezdjenek önmagukkal.
Nem akartunk csak ezzel a Tóth Krisztina-beszámolóval foglalkozni, így verseiből is válogattunk néhányat és ezeket is felolvastuk. A legkisebb lelkesedett leginkább, hiszen spanyol nyelvet tanult önszorgalomból, és Krisztinának éppen most jelent meg El sueňo de la amante (A szerető álma) címmel spanyol nyelven verskötete. Ezeknek örült a többi öt-hat apró, és mintha elfelejtették volna, mi is történt kedvencükkel abban a vidéki iskolában.
Másnap vártam a kettőt, akik már a helyi Šafárik Gimnáziumba jártak – ahogyan egykoron mi is, óvatlan szüleinknek köszönhetően -, és örültek, hogy ott vagyok értük s együtt mehetünk haza, vagy előtte a cukiba. Ilyenkor mindig szívesen mesélnek útközben arról, ami egész nap történt velük. Nem szokták megvárni, amíg leülünk a kandalló elé. Ezen a napon különösen izgatottak voltak, és már mondták volna az aznap történteket. Ki kellett kanyarodnunk a szűk utcácskákból, így megkértem őket, hogy legyenek türelmesek, mert itt nem tudok úgy rájuk figyelni, mint ahogyan azt szeretném. Megértették és elfogadták a kérésemet, de közben meggyőztek arról, hogy jobb lenne, ha ellátogatnánk a cukrászdába, hiszen legalább egy hete nem jártunk már ott. Váratlanul szép idő volt azon a napon, s így kimerészkedtünk a cuki teraszára.
Még ki se ért a pincér, a mi két – már – gimnazistánk kezdte is a mondókáját. Jött aznap hozzájuk a gimnáziumba egy szimpi fiatalember, mondták. Nagyon jól beszélt nekik arról, hogy ő tanár, szeretett is az iskolában lenni a gyerekekkel, de úgy gondolta, elmegy az iskolából, elindul a Kárpát-medence különféle tájaira, és verseket fog mondani sok-sok gyereknek. Hát így jutott el az ő iskolájukba is. Verset, meg szép szót vitt a határon túli magyar gyerekeknek, akik szívesen hallgatták és szerették őt. Nem csoda, mondta a mi két, persze már nem is annyira aprónk, mert nagyon kedves volt és hozzájuk is szépen beszélt. József Attila verseit mondta, de a nagy költő életéről is sok érdekeset elárult. És aztán közben egyszer csak kopogtattak, mondják a mieink. Mivel a terem ajtaján kívülről egy gomb van, valakinek belülről kellett ajtót nyitni. A szimpi srác – képes volt így mondani a mi egyik kölykünk! – volt a legközelebb a kijárathoz, nem volt rest, ajtót nyitott és kinézett. Hallottuk a hangját, a mi tagozatunk főnöke volt kint a folyosón. Megkérdezte versmondónkat, meddig fog még ez az egész tartani. Már nem soká, mondta a messziről jött, világot járó emberünk, akit szívesen hallgattunk. Azután tovább mesélt, mondta Attilát – mindenki figyelt, mint máskor alig. Ilyen egyszerű dolgokat is csinált egy nagy költő, meg ilyen nehezen kellett élnie, kérdezték egészen halkan többen is egymástól. De alig telt el egy kis idő, megint kopogás hallatszott. Most éppen egy vers közben. A vendégünk megint ajtót nyitott, és újra a főnök volt. Most azonban már azt mondta, hogy elég volt, be kell fejezni, a tanulóknak már menni kell, más dolguk van. Nem hallgathatták tovább József Attilát.
Nem szólt senki semmit, kérdeztem a cukrászda teraszán a két lurkónktól. Bennünk ragadt a szó – honnan tudnak ilyen szavakat? – válaszolták szinte egyszerre. De hogy volt még annyi ideje a verssel szép tájakat járónak, hogy meghívjon mindenkit az esti Könyvkuckóba, mert hogy ott végig fogja mondani a műsorát, és szívesen lát ott mindenkit. A gimnáziumban nem tudták, hogy mi az a Könyvkuckó, de vagy hatan-heten is azt mondták, hogy ők szívesen elmennének, mert jót mond és azt jól mondja ez a szimpi srác. És mi is elmennénk, hallom a mi két, már gimnazistánktól.
Nem tudom miért, nem mondtam ki, de örültem magamban, mert úgy éreztem, érnek valamit a kandallónk előtt olvasással eltöltött esték. Szereti ez a két kölyök a szépet és a jót.
R. 16. május
kép: pixabay.com
