Hát, képzeljétek! Az aranyvasárnap most éppen úgy alakult, hogy másnap majd már a szenteste napjára ébrednek az emberek. A mézeskalácsos Zsiga mester életének minden ilyen vasárnapjára jól emlékezett. És az is előtte volt, hogy minden ilyen vasárnap hó fedte az ő városkájának kis utcáit. Az éjféli mise reggelén sokat kellett söprögetnie az utcácskáját, hogy azon végigmenve ne havas csizmában állítsanak be az emberek a székesegyház éjféli miséjére.
Zsiga bácsi már a naptári év legelején elkezdte tervezgetni, hogy ő bizony az ilyen karácsonyhoz közeli vasárnapon már nem fog dolgozni. Legyen neki bármilyen sok megrendelése is, addig a napig végezni fog minden munkával. Megsüti mindenkinek, amit kért, hogy a mézeskalácsok időben a karácsonyi asztalokra kerülhessenek. Na, jó, mondogatta az ősz vége felé, a díszítés, az még vasárnap délelőttre maradhat. Most is ez volt a terve a mézeskalácsos Zsiga mesternek. Az aranyvasárnapon már csak a sok-sok kis kalácsot fogja cifrítgatni, csinosítgatni. Na, meg korán reggel a havat eltakarítani, hogy a Váraljai utcából jövők ne térdig hóban menjenek a kivilágított főtér felé.
A hóval szeretett kora reggel foglalatoskodni, amikor még sötét volt, ember se járta még a városkát, de egy-két lámpa azért segített neki a hó eltakarításában. Úgy kezdte, hogy elsétált a Drázus patak fahídjára. És legelőbb is azt tisztította meg az éjszaka csendjében hullott hótól. Pedig ez nem az ő dolga lett volna, mert a híd nem az ő műhelye előtt volt. De ki is végezte volna el ezt a feladatot? Talán csak nem a mézeskalácsos műhellyel szemközt könyvekkel kereskedő Fuksz bácsi? Ááá, hiszen őhozzá sem tartozott a híd rendben tartása. Még ha néhány lépéssel közelebb is volt hozzá a könyvkereskedése, mint Zsiga mester műhelye.
Ahogy aztán azon a korai reggelen lépegetett a fahíd felé a mi mézeskalácsos mesterünk, hirtelen legfőbb teendője az lett, hogy a csipát törölje ki a szeme sarkából. Merthogy akkor talán élesebben fogja látni a hidat. És a kora reggeli órában az azon megjelenőt. Nini, mintha valami, vagy valaki éppen abban a minutumban mászott volna ki a fahíd alól, amikor Zsiga mester megtette abba az irányba első lépéseit. De azért csak nem áll meg, elvégzi a magára kiszabott feladatot, gondolta, legyen ott bármi, vagy bárki is.
Nem volt annak erős hangja, de mintha a rejtélyes mélyből jött volna, amikor a közelébe jutott mézeskalácsos mesterünket megszólította az a valaki:
– Jó reggelt, Zsiga mester. Tehozzád jöttem – így a kisemberke.
Zsiga mester olykor-olykor betért Fuksz bácsi könyvkereskedésébe, és lapozgatott, olvasgatott ott ilyen-olyan könyveket. Még afféléket is, amire Fuksz bácsi azt mondta neki, hogy: ááá, azok csak gyerekeknek valók.
Na, megvan! Az egyik ilyen könyvben látott ő olyan kis emberkét, mint amilyen most őelőtte ott állt a Drázus patak hídján! Hát ez bizony echte olyan volt! Szakasztott mása azoknak a törpéknek, akik az egyik mesekönyvben befogadtak egy szép lányt, és nagyon megszerették, mert törődött velük, sütött, főzött nekik. Aztán meg felvillant Zsiga mester fejében, hogy ő bizony már nem egyszer hallott arról, hogy sok itteni bányában ilyen kis emberkék laknak. De eddig nem hitt ő az ilyen ostoba beszédben. No, most aztán meggyőződhetett, hogy a szóbeszéd valósággá válhat.
– Mézeskalácsot szeretnék tenni a karácsonyi asztalunkra, mondta a kis alak.
Hát ez szép elhatározás, gondolta Zsiga mester, most érzékelve, hogy ez a permonyík egy élettel teli kis fickó. Mert hogy most már nem férhet kétség ahhoz, hogy ezek valóban létező és itt, a közelében élő valamiféle manócskák.
Mi mást is mondhatott volna jó Zsiga mester a kis permonyík óhajára? Csak azt, hogy jó helyen jár, jó emberrel találkozott ezen a szép téli reggelen, merthogy ő bizony mézeskalács készítéssel foglalkozik. De hát a holnapi nap végén már a karácsony este hívja asztalhoz a csodára várókat, és ő már csak díszítéssel akart foglalatoskodni… Na, de nem lett volna ő a jóságos mézeskalácsos, ahogyan az egész városkában ismerték, ha meg nem gondolta volna a dolgot. Ugye, főként azért, mert még soha nem sütött mézeskalácsot a bányavidék manóinak, a permonyíkoknak.
– Na, tudod mit? De hogy is hívnak?
– Póró az én nevem.
– Tudod mit, Póró? Rendben. Bár megszegem az ígéretem, de neked még ma délelőtt megsütöm a mézeskalácsokat. De milyen legyen a formájuk, azon gondolkodtál-e?
– Mi ott lent a föld mélyében leginkább azt szeretnénk, ha mécses alakja lenne. Amivel mi oly szívesen világítunk a bányászoknak is. Vagy ha ilyet nem tudsz, akkor egy csinos leánykát is megformázhatnál.
Hát ez a permonyík mintha a meséből lépett volna ki, gondolta magában Zsiga mester. Vagy a föld mélyéből, a patakmedrünkön át jutott fel a hidunkra… Így, így.
– Te Póró, azért a havat csak el kell söpörnöm. Addig menj, ott a műhelyem, ülj le a küszöbre és várj. És ha lesz elég időd, a sparhelt mellett majd meg is várhatod a mézeskalácsodat. Hogy mécses formája lesz-e, vagy szépséges tündért viszel majd magaddal, még nem tudom. Amíg a havat söpröm, átgondolom. De már most mondom neked, énszerintem jobb lenne, ha egy szép leányt vinnél el tőlem. Ne a mécsesre meg a munkára gondoljatok még karácsony szép ünnepén is.
- kép: Tichy Kálmán: Váraljai utca Rozsnyón (1959)
