Az idei, sorrendben 25. országos pedagógustalálkozó az összegzés, nosztalgikus visszaemlékezés, egyben az elszánt előretekintés jegyében zajlott. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége április 6-7-én„Rozsnyó: a felvidéki magyar oktatásfejlesztés iránytűje” címmel kétnapos szakmai konferencia keretében rendezte meg a jubileumi, Szlovákiai Magyar Pedagógusok XXV. Országos Találkozóját Rozsnyón.
A több mint 350 pedagógust Rozsnyó polgármestere, Michal Domik és Fekete Irén, a pedagógusszövetség elnöke köszöntötte szombaton reggel a rozsnyói városházán. A délelőtt folyamán Ollé János, a veszprémi Pannon Egyetem Neveléstudományi Intézetének oktatója „Társadalmi átalakulások – pedagógiai útkeresések” című előadását hallhatta a közönség. Setényi János budapesti oktatáskutató szinte a kezdetektől előadója, aktív résztvevője a rozsnyói konferenciáknak. Előadása egyfajta számvetés volt arról, mit értek el, mi változott az elmúlt 25 évben. A szlovákiai magyar oktatásügyet a természeti ökoszisztémához hasonlítva sorra vette az egyes problémaköröket, azok alakulását, és gondolkodásra késztető, megválaszolandó célirányos kérdéseket intézett a pedagógusokhoz.
„Ez a hely az összetartozás, a szakmai kibontakozás és az iskoláink érdekében közösen tervezett hasznos tevékenységek megszületésének helye” – mondta Ádám Zita, az SZMPSZ tiszteletbeli alelnöke, összegző beszédében részletesen felsorolva, milyen témakörökkel foglalkozott a konferencia az eddigi időszakban.
Délután a megszokott szekcióülések helyett ünnepi megemlékezés zajlott, a pedagógusokat Dr. Lőrinczi Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának Kárpát-medencei Magyar Oktatásért felelős helyettes államtitkára, Czimbalmosné Molnár Éva, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának Felvidéki Főosztályának vezetője, De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke és Peter Krajňák, oktatási államtitkár köszöntötte.
A vendégek beszédei után a 25 tanúi, aktív résztvevői mondták el a pedagógustalálkozó kezdeti időszakához kapcsolódó személyes élményeiket, az évek, évtizedek során szerzett tapasztalataikat. A konferencia múltját filmes összeállítással, fényképkiállítással is megidézték, és bemutatták az utóbbi negyedszázad dokumentumait, rövid krónikáját és emlékképeit tartalmazó kiadványt is.
A szombat este hagyományosan a pedagógusszövetség díjainak átadásával és fogadással ért véget.
A találkozó második napján Halász Gábor oktatáskutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára tartott előadást „Iskolai oktatás és tanulás a harmadik évtized küszöbén” címmel. Fodor Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója vezette a pódiumeszélgetést, amely Czibor Angelika, a hetényi Tarczy Lajos Alapiskola igazgatója, Prékop Mária, az oktatási minisztérium Nemzetiségi és Inkluzív Oktatásért Felelős Főigazgatóságának főigazgatója, Szabó Edit, a komáromi Selye János Egyetem oktatója, Tímár Lívia, az Állami Pedagógiai Intézet tudományos munkatársa és Kosár Mónika, a Állami Tanfelügyelet nyitrai tanfelügyelője részvételével a szlovákiai magyar oktatás jövőjét, problémáit, lehetőségeit boncolgatta.
A zárszót idén is Tamás Erzsébet, az SZMPSZ Rozsnyói Területi Választmányának elnöke mondta el, majd a szakmai konferencia résztvevői megkoszorúzták Czabán Samu szobrát.
Nekem Rozsnyó sok egyetem…
Ádám Zita portálunknak elmondta, tekintve, milyen nehézségekkel indultak 1995-ben és 96-ban, és hogy hová jutottak 25 év után, ez egy páratlan történet. „Nem akarom azt mondani, hogy csodás, mert ez nem a csoda kategóriájába tartozik. Minden évben meg kellett harcolni magával a témával, a felépítéssel, az előadók meghívásával, a pedagógusok megszólításával, programkészítéssel, mindennel, amíg el nem jutottunk a megvalósításig. Minden év egy külön projekt volt. Egy projekt egy nagy történet, de ennek számtalan apró mellék- és résztörténete van. Onnan kezdve, hogy leülünk kis konferenciát tartani a kollégámmal, heteken keresztül, hogy mi is legyen a konferenciának a tartalma. Abból kell kiindulni, hogy milyen hiányosságokkal, problémákkal küzd a szlovákiai magyar közoktatás egésze, illetve a pedagógusoknak a képzéséből, tudásából mi hiányzik.”
„Azt gondolom, hogy a 25 év alatt a közoktatás minden pillérét, minden szintjét, minden szintjének minden szegmensét érintettük: ami az autonómiát, az irányítást, a pedagógiai folyamatokat, ami a kimenetet illeti. Tehát mindent érintettünk. De persze ezen kívül a pedagógia, az kimeríthetetlen” – utalt Hamvas Béla gondolatára Ádám Zita, melyet délelőtti beszédében is kiemelt. Az első időszak legnagyobb sikerének a dolgozatok, pedagógiai programok születését tartja – „akkor jelent meg először Rozsnyón az az innováció, ami tetten érhető ezekben a dolgozatokban. Megjelentek azok az emberek, akik potenciálisan előadók, témaszakértők lesznek, akik már megírták a pedagógiai programjukat. Azt gondolom, az egyes emberbe kell beruházni, hogy az az egyes ember multiplikátorként szét tudja sugározni azt a tudást, ami őbenne van. Ebben az első szakaszban a tehetséges tanulókat is megszólítottuk, meghívtuk ide a mentorukkal együtt, bemutattuk, díjaztuk őket. Én ezt tartom sikernek.”
„Itt a pódiumbeszélgetésen azért látni és hallani lehetett, hogy ezek a kolléganők szakmai szókincset használnak, az iskoláról, mint szervezetről beszélnek, az iskolán belüli kultúráról, a jobbá tételről, a változásról, a minőségről, a kiválóságról beszélnek, ami 95-ben, tehát az első szakaszban még alig jelent meg. Én szerintem ez az a nagy vívmánya Rozsnyónak, hogy elindított egy folyamatot, folyamatosan képezte a pedagógust. Én azt szoktam mondani, hogy nekem Rozsnyó sok egyetem. És ez mindenkiben benne van, ez a sok egyetem, aki azért jött ide, hogy tanuljon és magával vigye ezt a tudást, amit itt meg lehetett szerezni.”
Az első negyedszázados korszakot, amit én ébredésnek, eszmélésnek hívok, lezártuk
„Rozsnyót belaktuk, ide most már régi ismerősként jár vissza mindenki” – nyilatkozta a Rozsnyó-vidéknek Setényi János oktatáskutató, aki állítja, Rozsnyó már emblematikus helye az itteni oktatási gondolkodásnak. „Szerintem a negyed évszázad alatt megért ez a dolog, most már mindent föltártunk, mindent tudunk, minden probléma meg van nevezve, és azt is tudjuk, hogy nemzetközi kitekintésben hogy próbálják ezt orvosolni. És ezzel az első negyedszázados korszakot, amit én ébredésnek, eszmélésnek hívok, le is zártuk. Ilyen előadások lesznek a jövőben is nyilván, de már nem ezen van a hangsúly, a mostani konferencia fénypontja is az utolsó napon a pódiumbeszélgetés volt, ahol kizárólag szlovákiai magyar oktatási szereplők vettek részt, és ők beszéltek a saját dolgaikról. Az a színvonal, az a szint, azok a megközelítések, amik elhangzottak itt a záráskor, az az alapításkor, tehát az első rozsnyói konferenciák alatt elképzelhetetlen lett volna. Tehát itt ilyen oroszos lélektusakodás zajlott, hogy kik vagyunk mi, mi a teendőnk, most pedig nemzetközi szinten, elemzően, felkészülten, profi módon és néha még humort is megvillantva beszéltek a problémáikról, és elmondták, hogy mit kell tenni. Nem az ismeretterjesztés következik, hanem azt jelölték meg ők fő feladatnak, hogy van a csendes többség, aki viszont nem állt bele ezekbe a változásokba: mit kezdjünk velük, hogy lehet őket részben megnyerni, részben majd lecserélni a fiatalok által, hogy tud megújulni ez az intézményrendszer a külső nyomások alatt. Merthogy meg kell újulnia – a gyerekek változnak, a körülmények változnak, nem maradhatunk ugyanolyanok.” A szakember szerint további szövetségeseket kell bevonni, az önkormányzatokat, civileket, egyházakat és – valamilyen formabontó módon – a diákokat is meg kellene szólítani a változás érdekében.
Végül pedig személyes élményeiről is beszámolt. „Én ezeken a találkozókon ismertem meg Rozsnyót, nekem most ez egy fontos pont itt, Európa térképén, az én lelki térképemen, és ez a találkozóknak köszönhető. Szakmailag ez az utolsó két-három konferencián fordult át, amikor már a saját eredményeikről számoltak be és akkor már mi is sokat kaptunk, egyre többet. Én most már többet kaptam, mint amit most, a 25-re hoztam. A másik pedig, hogy egy ilyen találkozón lehet megismerni a szlovákiai magyarságnak a hétköznapjait, a személyes történeteket, és ez a mélyfúrás nekem – tehát hogy itt megnyilatkozik a lélek, a történetek, az elbeszélések, az esendő emberi sorsok – nagyon sokat adott. Föltárult előttem egy elképesztő történet: a felvidéki magyarság a 20. század végén, a 21. század elején. És ez beszűrődik a gondolkodásomba, ezt használom a hétköznapokban is. Nem úgy, hogy mondjuk, Rozsnyóra gondolok, vagy a szlovákiai magyarokra, hanem az itt megértett komplex, bonyolult, dialektikus dolgok megtermékenyítették, az itt tanultak átformálták a gondolkodásomat. Az én mérlegem pozitív.”
- pr-i, rozsnyovidek
