– Théophile, nem láttam még itt a maga új barátját. Párizs-szerte hallom, hogy sok emberre voltak hatással a kiállításon bemutatott festményei. Ma eljön az öreg Dumas is. Ő is elismeréssel beszélt nekem róla. Ha nem veszi rossz néven, megkérem, ha megérkezik, mutassa be nekem ezt az embert.
Ezen a csütörtökön Victor Hugo elsőként jött meg Théophile Gautier neuilly-i házába. A francia romantikusok egyik központi személyiségének délutánjain a kor nagy franciái jöttek össze.
– Szívesen megteszem, mesterem. Ismerjék csak meg, kíváncsi vagyok a véleményükre, milyennek látják ezt a számunkra egzotikus világból jött embert. Nekem Charles üzent, hogy ma szívesen olvasna fel új verseiből. Mondom neki: tegye csak, több hónapja nem hallottunk már itt új Baudelaire-verseket.
Madarász Viktor 1856-ban költözött Párizsba. Itt beiratkozott az École des beaux arts-ba. Két év múlva már elnyerte a rangos művészképző egyik díját. 1859-ben, a Műegylet kiállítására Pestre küldi a Hunyadi László siratása, a Zách Felicián és Az utolsó Zrínyi című képeit. A Hunyadi siratását, a Zrínyi Ilona Munkács várában és a Zách Felicián című képeit bemutatják a párizsi Salon kiállításán, ahol Madarászt éremmel jutalmazzák. Házigazdája, majd barátja, Théophile Gautier íróként és kritikusként is nagy hatással volt a kor művészetszemléletére.
– A Salon nem fogad be így akárkit, Madarász. Én nagyon izgalmasnak tartom azt, amit csinál. Maga ráadásul egy érzelmes lény, mondhatnám akár: egy romantikus. De ugye: mi az a romantika? Mit jelent ez a modern világban? Meglátja, ha eljön a házamba csütörtökönként. Ott, a sok romantikus közül majd válogathat: melyik győzi meg, melyikhez áll oda. Meglátja azt is, hogy milyenek és mennyire szeretik a modernséget, meg az erről vallott nézeteiket. Látni fogja, hogy azt bizony mind másképpen magyarázzák. Magánál Madarász, ez a modernség, hiába forrong romantikus szenvedély a kompozícióiban, a modernsége Madarász, ott van a zaklatott fény-árnyék hatásokban.
Gautier, az elismert, nagyra tartott ítész barátjává fogadta az ismeretlen földről Párizsba jött Madarász Viktort. Meghívta és szívesen látta házában, ahová akkoriban, a csütörtökönkénti összejövetelekre a kor francia szellemi elitje járt össze. Nagy megtiszteltetés volt ez Madarász számára, hogy ott lehetett közöttük.
– A modernség mon ami, persze, mi más? Ha romantikusnak is tartanak bennünket, lehet joggal, mondhatnánk, mert mi a klasszicista hagyományokat őrző akadémikus művészettel szemben valóban a modernséget képviseljük.
Az ifjabb Dumas úgy belelendült egyszer az őt figyelmesen hallgató magyar festőművésszel való beszélgetésbe, hogy szinte mindent el akart neki magyarázni, amit fontosnak tartott korának művészvilágáról.
– A hagyományok őrzésének követelménye, ugye, az, Madarász barátom, azt várnák el tőlünk, hogy a valóságot megszépítsük, nyugodt formákba öntsük. Mi meg azt mondjuk, hogy: nem! Mi szenvedélyeket kívánunk látni és láttatni! Ebben látom én a modernséget. Legyen ott az alkotásban, a műben az élet a maga árnyoldalaival, a fájdalmaival együtt!
Tetszettek az ilyenfajta gondolatok a párizsi elit közé bekerült, egyre sikeresebb Madarász Viktornak.
Párizs, Párizs…, a legnagyobb művészek álmokban felbukkanó világa. A parádés hölgyek Párizsa. Akiknek megakadt a szemük nemcsak a fények és árnyékok egybesimulását vagy éppen harcát mesterien bemutató hatalmas festményeken, hanem bizony azok készítőjén is. A halkszavú Madarász szelíd, már-már bájos arcán, amit dús, fekete hajkorona övezett és csiklandozó kis kackiás bajusz tett különösen izgalmassá. Nem egyszer mondták erre a távoli, ismeretlen világból érkezett, és itt hamar barátokat szerzett festőművészre, hogy akár egy jó francia is lehetne ezzel a külsővel. Jól beillene még a muskétások közé is. De ő csak mosolygott az ilyen bókokon, mert úgy érezte, keze nem a kardforgatásra termett. Az ecset való abba. Na igen, meg Adeline simogatására, dédelgetésére való kezek is ezek.
Madarász Viktor, az egyik legnagyobb magyar történeti festő, Csetneken született 1830. december 14-én. Az elbeszéléssel halálának 100. évfordulójára emlékezünk. A romantika korának jeles festőművésze 1917. január 10-én hunyt el Budapesten.
Kapcsolódó elbeszélésünk:
