Ambrus Ferenc: A rejtőzködő Franciska és Dénes nyomában IV. – Pisa, Firenze

Itt köttetett az a frigy, ami aztán, amikor egy idő után eljutott a híre haza, Gömörbe, igencsak megviselte a krasznahorkai vár alatt Andrássy Dénes szüleit. 1866. április 6-án házasodott össze Pisában Dénes gróf Hablawetz Franciskával. A hölggyel, akinek származása miatt nem volt semmi joga – tán esélye sem -, hogy a főurak világába kerüljön. Pisáról, Toszkána egyik gyöngyszeméről nyilván minden halandónak (még a világ dolgaiban kevésbé járatosaknak is) azonban valami egészen más jut az eszébe. A ferde torony. A tájékozottabbak lehet hozzáteszik: A csodák tere. Ez az a hely, ahol a torony is áll. Az 57 méter magas, már építése idején dőlésnek indult lenyűgöző alkotás. Körülötte a történelmet magukból árasztó épületek, így a pisai dóm, a hatalmas, a legnagyobb olasz keresztelő kápolna, amiben 1564-ben keresztelték meg Pisa talán legnagyobb szülöttét, Galileo Galileit. De ott van az egykori kolostor, meg a magas kőfallal védett középkori temető is. Mindez sok, nagyon sok az odalátogatónak. Főként ha egy mellékutcában bóklászgatva hirtelen pillantja meg az egyszerre csak a feje fölött magasodó fehér márvány világcsodát. Minek tetejére, egy alapos katonai felügyelet alatt tartott motozás után tíz percnyi időre fel is kapaszkodhatna szerény tizennyolc euró befizetése után, de úgy dönt – nem teljesen átgondolatlanul –, hogy kicsikét a jövőre is számítva, alulról, oldalról, közelről, messziről bámulja a Torre Pendente di Pisa román kori árkádokkal díszített dőlöngélő hengerét. Aminek hosszú és szép története 1173. augusztus 9-én, az alapkő letétele után kezdődött. A helyiek eredeti elképzelése, hogy a világ legmagasabb tornyát építik föl, akkor rengett meg alapjaiban, amikor az első három szint megépítése után, 1185-ben kiderült, hogy az építmény bizony dőlésnek indult. A Torre építése fölötti töprengés eltartott több mint száz évig. Addig, amíg a 13. század végén a Sienából hazatért Giovanni Pisano, a város nagy építőmester szülötte kezébe nem vette a torony építésének ügyét. Először is komoly méréseket végzett, amiknek eredményeit a városatyák elé tette. Nagyon nehéz döntés elé állítva őket: folytatni, vagy lerombolni a tornyot? Azok bátran, talán vakmerően is a torony építésének folytatása mellett döntöttek. Pisano mester aztán nekigyürkőzött, minden erejét, tudását arra fordította, hogy megépítse a pisai Csodák terének – azóta is a világ minden részéből csodájára járók gyönyörűségére – nagy művét. A Pisában terjedő középkori történetek azután arról is bőven regéltek: biztos a torony építői az ördögnek adták el a lelküket, hogy alkotásuk nem dőlt össze. S áll az bizony a mai napig. Évszázadokkal később egy bizonyos Pierotti professore kimutatta, hogy abban a régi, szép korban a lehető legrosszabb helyre kezdték el építeni a pisai tornyot. Ha csak néhány méterrel távolabb rakják egymásra az emeleteket, nem dőlt volna az meg! Egykoron ugyanis Pisa mai területéig ért a tenger, és a tornyot éppen arra a területre emelték, ahol a szárazföld találkozott a vízparttal. A városban ma is van vízpart. A Pisát kettészelő Arno folyó mentén. A Csodák terén való felfelé nézés után jóleső érzés ennek partján álldogálni és képzelődni…

Van az Andrássy-múzeum gyűjteményében egy képeslapnyi nagyságú városkép. Franciska és Dénes korában mutatja Pisát, a belvárost az Arno folyóval, és az azon átívelő, egyik, boltíves hídjával. A régi híd ma már nincs meg. A helyén lévőt úgy építették, hogy – némiképp idézze azt -, az egykor volt három helyett ma egy ív van a nagy betonhíd tömbben. Az Arno két partján egymás mellé sorakoztatott házak jól beazonosíthatók a százötven évvel ezelőtti kép alapján. A folyót mindkét parton magas fal tartja a medrében. A régi kép a jobboldali fal mellől készülhetett, onnan, ahol egy – mintha odapottyantott – bájos kis templom áll. A fekete-fehér márványból készült, csipkézett kicsi tornyokkal díszített, 13. századi Chiesa di Santa Maria Della Spina belső tere ma kortárs képzőművészeti alkotásoknak helyet adó kiállítási terem. A Dénes szeretett Mária testvérének nevét viselő kis ékszerdoboz közelében levő Palazzo Arcivescovile kápolnájában megkötött házasság után akár innen is elindulhatott az ifjú pár, Franciska és Dénes Firenze felé… Talán éppen az Arno folyón… Majd kikötöttek a Ponte Vecchio alatt…

De ez már Firenzében volt. Az Arno jobb partjának egyik városrészében, egy magaslaton elhelyezkedő S. Miniato al Monte bazilika előtti sírkertben álmodja örök művészálmait Franco Zeffirelli, a nagy filmrendező. Ha úgy könyököl az odalátogató a kriptától néhány méterre levő kis falra, hogy a templom a háta mögött van, akkor a Zeffirelli-nyughely fölött eléje tárul a legszebb Firenze-látkép. Mondogatják gyakran: így, ilyennek láthatta a várost Michelangelo is. Ezt a képet a hatalmas S. Maria del Fiore dóm, annak különálló tornya, valamint a Régi palota óratornya határozza meg. És balra, az Arno fölött ott van a Ponte Vecchio, az Öreg híd. Ami alatt kiköthetett a Pisából érkező bárka, hogy utasai, az ifjú házasok a hídon egymás mellett sorakozó aranyművesek kis boltjaiban valami szépet vásároljanak, majd maradjanak, lakjanak Firenzében…

Andrássy Dénes és hitvese, Franciska éltek Firenzeben is. Ennek a városnak, épített örökségének, az ott található műkincseknek a bemutatására sokkal több bátorságra volna szükség, mint amennyivel a Dénes gróf szülőföldjéről oda csatangoló rendelkezik. Sokan és sok szépet, jellemzőt mondtak az elmúlt századokban a művészetek egyik – ha nem: A! – központjáról. Nyilván azután, miután magukhoz tértek a káprázatból… Mondjuk, a jeles író, D.H. Lawrence úgy látta, hogy Firenze „az ember tökéletes univerzuma“. Persze, az embert ott ért érzéseket meg lehet fogalmazni ennél jóval terjedelmesebben és más szavakkal is, de a tény az, hogy a felkészületlen látogatót szinte leteríti, szellemi és fizikai erejétől fosztja meg ez a város. Mert menni kell, nézni, látni kell ott. És levegő után kapkodni… Nem csoda hát, hogy a művészeteknek élő Dénes gróf és ifjú arája szívesen időzött Firenzében. Biztos siettek a Signoria térre, ahol ottlétük alatt – 1873-ig – még a szabad ég alatt állt Dávid. Abban az időben döntöttek úgy a firenzeiek, hogy azért mégsem… ne verje azt a szél, áztassa eső, és megépítették az Akadémia képtárának azt a kupolás termét, ahová bevitték Michelangelo Buonarotti 516 cm magas csodáját. A világ talán legismertebb szobrából aztán készítettek még két másolatot, hogy az akadémiai galéria előtti szűk utcácskában kígyózó sorba (átlag két órácska a várakozási idő) beállni resteknek is legyen Dávid-élményük. És tettek egyet kedvelt közterekre, az Arno egyik, meg másik partjára is. Az igazi persze kiállni a sort, hogy bent szépen eljussunk abba az állapotba, amikor az embernek földbe gyökeredzik a lába… A hatalmas, parittyás, Góliátot legyőző Dávid előtt tátogunk a világ minden részéből jött többiekkel, miközben azon töpreng a korlátolt földi lény, de felfogni alig tudja: mekkora zseni lehetett ez a fickó, aki ezt a szobrot huszonhat évesen meg tudta alkotni?

Meg persze az Uffizi (meg mennyi minden még!). Aminek gazdag műalkotás-gyűjteményét a Medici-dinasztia utolsó tagjának, Anna Mária Luisának 1737-ben Firenze népének ajándékozott műtárgyai alapozták meg. Hát érezhette magát az oly szívesen rajzoló, festő, a műtárgyakban gyönyörködő Andrássy Dénes gróf bárhol is jobban, mint az Uffizi képtárában? Aligha…

Mert ahogyan a késői követője, nyilván a gróf is csak ámulni volt képes Botticelli Vénusz születése festményén, vagy Rembrandt Öreg rabbija előtt. Vagy a Laokón-szoborcsoport mellett álldogálva. Vagy, vagy… Napokkal később sem tud a gömöri utód szabadulni Leonardo da Vinci hatalmas Madonna-festményének hatása alól… Azt érzi (műélvezeti emésztési rendellenességek, stb.): nem lett volna szabad ott somfordálni körülötte közvetlenül másnap, azután, hogy Dávidra felnézni merészelt…

Jó, hogy Franciska és Dénes több időt tölthetett Firenzében, meg a varázslatos toszkán táj elbűvölő világában.

——————————————————————————————————-

A sorozat előző részei:

Ambrus Ferenc: A rejtőzködő Franciska és Dénes nyomában I.

Ambrus Ferenc: A rejtőzködő Franciska és Dénes nyomában II.

Ambrus Ferenc: A rejtőzködő Franciska és Dénes nyomában III. – Palermo