Június 29-én, szombaton immár másodszor szervezte meg a COM.UNITY Polgári Társulás a Micio Pizzériával együttműködve a JAMMIN Fesztivált Rozsnyó központjában, a Bányászok terének délnyugati sarkában található udvarban. A szervezők célkitűzése kettős volt: egyrészt szerettek volna új lendületet adni Szlovákia egyik legszegényebb régiójának, másrészt pedig megszólítani a népesség minél nagyobb hányadát az egyedi kulturális, zenei és művészeti programokkal. Bár a fesztivál „kapuja” szombat reggel 9 órától vasárnap hajnalig nyitva állt, a fesztiválokra jellemző módon az érdekelt tömeg a délutáni órákban kezdett gyülekezni.
A reggel ellátogatók a kézműves piac portékáival ismerkedhettek meg, majd délhez közelítve az igencsak színesnek beharangozott program vette kezdetét. A jegyváltáskor osztogatott programlapok is utaltak arra, hogy a rendezvények párhuzamosan két pódiumon zajlanak majd: az udvaron felállított Main Stage (főszínpad), és a Soundsystem Stage („hangrendszer színpad”), amelynek a főszínpadtól jobbra található klub adott otthont. Egészen a kora délutánig az udvar szinte csengett az ürességtől, ez a Soundsystem Stage-re pedig a fesztivál egész folyamán elmondható volt – a zenéért felelős DJ-k, a kiszolgálásért felelős pultos és egy-két iszogató vendégtől eltekintve.
Ha a fesztivál nevének jelentéséhez szeretnénk eljutni, talán érdemes a jam – „dzsemmelés” – kifejezésről, mint a dzsesszzene világából származó zenei sajátosságról néhány szót ejteni. Egyes koncertek végén az énekesek spontán módon, improvizálva zenéltek, gyorsan megbeszélt akkordok és ritmusok segítségével, a saját örömükre – egyes fordítások ezért szívlelik jobban a dszemmelés helyett az örömzene kifejezést. És bár a jam és a jammin’ – jamming – világa közel sem ugyanaz, érezhető kapocs van a kettő között – mint ahogyan a dzsessz és a reggae között is –: az öröm, a felszabadultság, az ellazulás, önmagunk megismerése, a világ zajától való elvonatkozás, a zenének való teljes alárendeltség, a zenehallgatással egybekötött lazítás, kikapcsolódás. Talán nem csoda, ha a jammin’ világának, és a tágabb köröket is magába foglaló reggae-szubkultúra egyik ikonja Bob Marley, a világhírű zenész és emberjogi aktivista volt, aki a hetvenes évek közepén történetesen írt egy hasonló című dalt ( „…No bullet can stop us now, we neither beg nor will we bow / Neither can be bought nor sold” – „…Nincs golyó, amely megállíthatna most minket, mi nem fogunk könyörögni vagy meghajolni, nem lehet minket megvenni, sem eladni”)
Bár az eső többször is megpróbált közbeavatkozni – amikor épp csendben volt, hát lapítva figyelt –, ez sem akadályozta meg a már-már jellegzetessé vált raszta haj, -szín és -stílus képviselőit abban, hogy egymásra találjanak, vagy csak éppen újra találkozzanak – mert a megjelentek egy nagy hányada látható módon már nagyon jól ismerte egymást. A raszta színek – piros-sárga-zöld – egyébiránt Etiópia zászlajának a színei. A 20. században közel negyven évig uralkodó I. Hailé Szelasszié etióp császár volt a Jamaikában – 1930-as években – elinduló rasztafári spirituális ideológia és vallási mozgalom alapítója és „messiása” – a raszták vallásuk szimbólumának és Isten földi inkarnációjának tekintik. Így a raszta mozgalommal szorosan összefonódó reggae szubkultúra – mint az ideológia fő közvetítője – is teljesen átvette a színeket, amelyek néha a feketével vannak kiegészítve. Az egyik legelfogadottabb értelmezés szerint a piros a győzelmet – egyes értelmezések szerint a szeretetet –, valamint a raszták történelme során elesett mártírok vérét, a sárga az anyaföldi élet boldogságát, illetve a napsütést, míg a zöld Etiópia, az ígéret földjének felvirágozását jelképezi. Gyakran használt szín még a fekete, amely Etiópiát, illetve az afrikai kontinenst szimbolizálja, mivel a jamaikai népesség szinte egésze afrikai származású.
De a fesztivál nem csak a néha extrémnek, de mindenképpen nem szokványosnak számító haj- és ruhaviseletnek adott otthont, hanem mindannak, amelyek a látható, hallható dolgokon túl vannak, és amelyeket a reggae zene és életvitel évtizedek óta hirdet: nyugalom, pozitív életfelfogás, a természet és a zene, önmagunk szeretete.
A komoly társadalmi és politikai éllel is rendelkező ska és rocksteady zenék nemcsak a raggeae történetében – mint a műfaj előfutárai –, hanem az udvar falán készülő több négyzetméteres graffitiben is megtalálhatóak voltak. Az utcai művészek reggeltől a színpad melletti fal megfestésén dolgoztak – egyszerre többen is festékszórót ragadtak, és különféle bizarr ötletekkel adtak teret fantáziájuknak, amelyek beleillettek abba a világba, amelybe a fesztivál betekintést engedett. A végül több mint egy tucat ember munkáját is magában hordó alkotás az est közeledtével lett kész, amikor is a nagyobb nevek érkeztek a főszínpadra – ekkorra már a tömeg is a főszínpad elé gyűlt, igazi fesztiválhangulatot csempészve az udvar és a város szívébe.
A fellépők három kontinens különféle térségeiről érkeztek: Egyesült Királyság, Kenya, Magyarország, Grenada, Franciaország, Csehország, Szlovákia. Közöttük akadtak énekesek, táncosok, festők és színészek egyaránt. A megjelentek a nap folyamán a koncertek mellett különböző kísérőprogramoknak is örvendhettek – kézműves műhelyek, táncbemutató, szájdobolás, utcai művészet stb.
A szervezők által beharangozott sokszínűség és multikulturalitás elemei valóban fellelhetőek voltak a második JAMMIN fesztiválon. Egy ilyen világ felé nyitottabb, hasonló események iránt érdekeltebb térségben akár több ezer embert is megmozgathatott volna ez a rendezvény, amely néha a rozsnyói főtér jelentős részét „reggae-hangpalástba“ borította. És mivel nem Sydneyben vagy Torontóban jártunk – az ember mégis úgy érezhette néha, hogy egészen biztosan nem a német eredetű bányászvárosban tölti idejét –, a „csúcsidőben” megjelent közel három-négyszáz embert is sikerként lehet elkönyvelni. Összességében elmondható, hogy a rendezvényre nyitott publikum egy sajátos szubkultúra világába nyerhetett betekintést – vagy, amennyiben részese, élhette ki magát szabadon.
Balla Sándor
