Pénteken Simon Attila és Filep Tamás Gusztáv a két nagy háború között frissiben kisebbségbe szorult felvidéki magyarság korszelleméről adott elő a Gombaszögi Nyári Tábor Nagysátrában.
Mit értsünk egyáltalán felvidéki szellem alatt, hogy elkerüljük a félreértéseket? És mióta beszélhetünk felvidéki szellemről? Létezik-e egységes felvidéki szellem?
Mindenképpen csak az első bécsi döntés után jelenik meg a fogalom. 1938-ban csatolták vissza Magyarországhoz a szűkebb hazánkat. Ekkor találkozott két évtized után újra a magyarországi és felvidéki magyarság – és ez a találkozás sok meglepetéssel is szolgált. A visszacsatolás előtti időkben a két terület lakossága csak nagyon korlátozott módon érintkezett: a Magyarországra utazáshoz vízum kellett, tilos volt Csehszlovákiába magyar sajtót behozni és nem ismerték el idehaza a Magyarországon szerzett diplomát. Így felnőtt egy generáció, amely már „cseh módra” szocializálódott: az itteni polgáribb társadalmi rendszerben nőtt fel, demokratikus klímában, szociálisan érzékenyebb társadalomban, az értelmiségiek csehországi egyetemeken tanultak német nyelven és még sorolhatnánk.
Ezek után a találkozás a magyarországi hajbókolós, „uraság-cseléd” rendszerrel kiábrándító lehetett az emberek számára. A kezdeti eufóriát, várakozást gyorsan felváltották a hétköznapok bosszantó negatívumai: a cseh koronát hátrányos árfolyammal váltották pengőre, az iparcikkek drágábbak voltak, a mezőgazdasági termékeket viszont rosszabb áron lehetett csak eladni Magyarországon, a munkások fizetése kevés volt, a hivatalokban a cseh hivatalnokok helyett megjelentek az „anyások”. Bizottságokat állítottak fel, amelyeknél fel lehetett jelenteni azokat, akik „lojálisak voltak a csehszlovák állammal”, de azok is górcső alá kerültek, akik netán arra vetemedtek, hogy cseh vagy szlovák házastársat válasszanak. Igaz, hogy az átvilágítottak csak kb. 10 százalékát távolították el hivatalukból, mégis elég durva módon avatkoztak be a polgárok jogaiba és szabadságába.
Mindezek dacára elég nehéz egységes felvidéki szellemiségről beszélni, hiszen a területet alkotó régiók történetileg sosem voltak egységesek – a bodrogközi földművesnek vajmi kevés köze volt a pozsonyi polgárhoz, a gömöri ember nem sokat bratyizott az újvári kereskedővel… Minden régiónak saját természetes gazdasági és kulturális központja volt, amelyek javarészt a határ másik oldalára kerültek a határtologatás során. Új abszolút központ pedig nem alakult ki, mivel nem volt erre alkalmas város. A felvidékiséget tehát inkább jellemezte (és jellemzi mindmáig) a regionalitás, az itt élők hazájuknak szűkebb tájegységüket tekintik.
Mindenképpen keveset kutatott és kevéssé ismert területe történelmünknek ez az időszaka, amellyel sokan nem is mernek foglalkozni, mert csapdákat, kínos igazságokat is felszínre hozhat a kutatás. Pedig érdemes lenne alaposabban megismernünk és elfogadnunk, hogy mi magunk is tisztábban lássuk a teljes képet, amit a felvidéki lét jelent.
– Kulcsár Mária, rozsnyovidek.sk
fotó: www.gombaszog.sk
Kapcsolódó írásaink:
A Gombaszögi Nyári Tábor második napja – ukrán válság, görög dráma és kortárs irodalom Gombaszögön
Van MÁSIK! – A Márai Sándor Író Kör (MÁSIK) bemutatkozója
A múlt bennünket körülvevő kincsei
Sorozatfüggőkről a Komáromi Szalonban
Schwarzenberg Gombaszögön: A Beneš-dekrétumokat megtartani butaság
Kihívások, sikerek, kudarcok – beszélgetés a roma integrációról
Fejezetek a Gombaszögi Nyári Tábor első napjából
