Rozsnyóra megyek először. Még mielőtt a vendéglátóim felé veszem az utamat. Így döntöttem a kassai repülőtéren. Úgy gondoltam, megnézem, maradt-e valami az ottani zsidó temetőből. Az évtizedek alatt, amíg távol voltam a szülővárosomtól, nem tartottam senki helyivel a kapcsolatot. Talán már nincs is a városban senki, aki emlékezne a családunkra. Ilyenkor leggyakrabban a temető az, ahová ellátogat a messziről érkező. Én is így tettem. Elindultam abba az irányba, ahol egykoron a rozsnyói zsidó temető volt. Nem találtam meg. Nem volt a helyén. Most, kilencven nyarán csak gyepet láttam ott, magas fákat, meg a kicsike parkon átvezető leaszfaltozott járdát. Nincs temető, és talán már a népemből sem találnék itt senkit. Zavart voltam: nem tudtam, hogy kezdjek-e kutatni rozsnyói zsidó sírok, zsidó emberek után, vagy menjek tovább oda, ahol várnak.
Nem engedtem meg magamnak, hogy elmélyedjek a helyi világban s így az utóbbi mellett döntöttem. Az első oda induló autóbusszal utaztam Besztercebánya felé. Azon az úton – persze erre már nem emlékezhetek, hiszen két vagy három éves lehettem akkor -, mentem, amelyen egykor, az első republika harmincas éveinek elején elhagytuk Rozsnyót. A várost, amely a zsidó temetőjét sem tudta megőrizni. Vajon mi lett a zsidó síremlékekkel?
Hepehupás, kanyargós út vezet itt egyik völgyből át a másikba. Olyan, mint a népem sorsa. A friss élmény hatása alatt vagyok, alig érzékelem a körülöttem utazó embereket, a szép gömöri tájat. Gondolatok kavarognak a fejemben.
A közép-európai zsidó értelmiségi a klasszikus antiszemitizmus okozta frusztráción kívül, amelyben nevelkedett, még két súlyos traumát élt át: a fasizmust és a kommunizmust. Míg a fasizmus bukása /ha megérte/ tudathasadást okozott benne /a nyugati izraeliták esete/, a sztálinizmus színre lépése, melynek hordozói nagymértékben zsidók is voltak, nem engedte meg, hogy kiélvezze a felszabadulás mámorát.
A Murány völgyében rátértünk az egykori Masaryk útra. A harmincas években építették, lehet, éppen akkor, amikor mi bukdácsoltunk errefelé. Nézem az egykor híres vár alatt folyó patak völgyét és magamtól kérdezem: mi maradt meg ebben a világban? Talán ahogyan az egyik barátom mondja, a megszokás. Akkor ő arra gondolt, hogy a konkrét zsidót felváltotta az absztrakt zsidó.
Egyszer, a kertünkben a tűz körül beszélgettünk, amikor valamelyikünk szelíden megjegyezte, mennyire elszomorító látnia annak a jeleit, hogy Goebbels filozófiája a Tátra és a Duna vidékén újra visszhangra találhat. Miszerint egy új társadalmi rendet csak akkor lehet megvalósítani, ha a zsidóságot végérvényesen kizárjuk az életünkből. Meglepő ez, szólt akkor közbe az egyik barátunk, hiszen ma nem azt látjuk, hogy éledőben lenne a kirekesztésre, a gyűlöletre való hajlam.
A Garam völgye minden bizonnyal a világ legnyugodtabb helyei közé tartozik. Így emlékeztem vissza sok évtizeden át erre a tájra. Hát persze, akár itt is eszembe juthat, hogy a megbékélés problémája mennyire drámai és súlyos!
Szinte feloldhatatlan paradoxont hív elő. Azoknak, akik túlélték az üldözést, nincs joguk megbocsátani és megbékélni azok nevében, akik elpusztultak. Akik elpusztultak, már nem tehetik ezt meg. De hagyom, mert ezzel szembesülve nagy személyiségek sem találtak megnyugtató választ.
Nem tudom, hogy kutattak fel bennünket a besztercebányaiak. Hetünket, akik még ezen a nyáron éltünk Ada Robinson csapatából. De mindegy is, nem töröm ezen a fejem, valahogyan a nyomunkra bukkantak, és most meghívtak magukhoz. Mi tudtunk egymásról. A világban szétszóródva, de azért tartottuk a kapcsolatot. Azóta, hogy 1952-ben mind a tízen ott voltunk Jeruzsálemben, a Har Herzl temetőben Chaviva Reick hamvainak újratemetésén. Akkor az izraeli kormány kérésére Prágából szállították oda a hamvakat. Prágába – de ezt csak akkor és ott tudtuk meg -, pedig közvetlenül a felszabadulás után vitték abból a tömegsírból, amibe Chaviva és az a körülbelül 250 zsidó került, akiket a fasiszták 1944 novemberben legyilkoltak Körmöcke mellett. Október utolsó napjaiban, amikor a mi kis gyermekcsapatunk szerencsére Palesztinába ért, nácik támadtak Chaviváék erdőben kialakított táborára. November 1-jén azután ő is az ukrán Waffen-SS Galizien fogságába került. Följegyezték, hogy Ada Robinson a kihallgatások során sosem tagadta meg zsidóságát. Minderről 52-ben, ott, a Har Herzl-ben megtartott szertartás után értesültünk.
Most pedig azért jöttünk vissza a szlovák nemzeti felkelés városába, hogy mi heten, Ada Robinson gyermekei tanúi legyünk annak, hogy 1990. augusztus 21-én a fasiszták ellen felkelők városa, Besztercebánya In memoriam díszpolgárává fogadja Chaviva Reick – Ada Robinson nevű második anyánkat. És talán újra hallhatjuk majd jiddis nyelven a zsidó partizánok Sohase mondd, hogy ez az utolsó utad című dalát.
Évtizedeken át érzékeltük az alárendeltség megnyilvánulását a tények magyarázatában, azok elhomályosításában, a ködösítésben, a véleménycsere és a vita lehetőségének kizárásában, szerzők, kéziratok üldözésében. Most úgy tűnik, hogy itt, ezen a helyen, ahol mi tízen oly közel voltunk a korai pusztuláshoz, talán eltűnnek a külső korlátok, és kialakulnak a feltételek a belső korlátok eltávolítására is.
De azt hiszem, ez rendkívül nehéz lesz. Mert ehhez – egyebek mellett -, magunkra kell vennünk a kiújult régi antiszemitizmus elleni polémia kockázatait. Vagy pedig meg kell hátrálnunk.
Mit fogunk választani?
fotó forrása: Pix-XL Fotóklub Rozsnyó
Az első rész ide kattintva érhető el.
Az elbeszélés egy részlete elhangzott a szerző tolmácsolásában a rozsnyói Holokauszt-emlékműnél 2016. január 27-én szervezett megemlékezésen.
