„… A csúcs ellen vívott küzdelem
betöltheti az emberi szívet.
Sziszüfoszt boldog emberként
kell elképzelnünk.“
A hajótörött tengerészről, aki egy lakatlan szigetre került és csak hihetetlen elszántságának köszönhetően maradt életben, évekkel a háború befejezése után olvastam. Akkor már megint járhattam iskolába, és a tanítóm egyszer a kezembe adta a Robinson Crusoe című könyvet. Úgy emlékszem, annyira magával ragadó volt a története, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.
Amikor letettem a regényt, eszembe jutott Ada. Ada Robinson. Így hívták őt egymás között a társai. Közülük az egyik, amikor megtudta, hogy hová való is vagyok, megszólított: tudom-e, hogy Chaviva is tőlünk van? Nem tudtam, honnan is tudtam volna? Elárulta: tőlünk, a Sajó völgyéből. A folyó mellől, ami mindig is egyik játszóhelyünk volt. Amit még januári fagyos, havas időben is felkerestünk, és kockáztatva, hogy a jege betörik alattunk, szaladgáltunk egyik partjáról át a másikra. A mi Rozsnyónk a Sajó egyik oldalán, a kis falu, Nadabula, vagy ahogyan akkor kezdték hívni: Sajóháza a másikon. A nagy Ivágyó hegyhez húzódva, amelynek mélyébe bányászok jártak be vasércért. Hát innen származott, Nadabulán élt kisgyermekként Chaviva. Azaz Ada Robinson. Ami fölvett név, de nekem akkor eltartott néhány napig, amíg rájöttem, megértettem, miért is visel más nevet Chaviva Reick.
Mivel már hosszú hetek óta állandó bizonytalanság és szorongás tartott fogva, nagyon megörültem, hogy egy földim közelében lehetek. Mi is eljöttünk a Sajó völgyéből, mert apuka megörökölt egy kis boltocskát a nagybácsijától a Garam folyó közelében, hát Körmöckére költöztünk. Chaviva – inkább így hívtam magamban, amikor megtudtam az igazi nevét -, rábízott bennünket, tíz zsidó gyereket a segítőire. Mert neki éppen dolga akadt a besztercei, fasiszták elleni felkelésbe harcolni érkező szövetséges pilótákkal. Lelőtték a gépüket, és neki kellett őket kimentenie.
Később aztán utolért bennünket Garamszentbenedeknél. Nagy volt az öröm kis csapatunkban, mert Chaviva rögtön azzal kezdte, hogy itt, a szentbenedeki apátság átláthatatlan, magas falai között sikerült elrejtenie a lelőtt gépből kimenekített pilótákat. De én addig bizony már sok mindent megtudtam róla a barátaitól. Akik Chavivára hallgatva úgy döntöttek, hogy megpróbálják megmenteni a besztercei zsidó gyerekeket, majd Magyarországon át Palesztinába juttatni őket. De, miközben szorosan a Garam mellett, az erdőben lefelé haladtunk, a kísérőimtől hallottam azt is, hogy Chaviva, még az első nagy háború után – akkor ötévesen -, a szüleivel Nadabuláról a Beszterce melletti Radványba költözött. Ott járt iskolába, és később ott dolgozott a helyi vasüzletben. Majd közvetlenül a háború előtt Pozsonyba ment, ahol egy tekintélyes zsidó tisztségviselő titkárnője lett. De miért Robinson, kérdeztem az egyik szép őszi estén, rejtekhelyünkön a kísérőmtől. Az a barátja, Ari válaszolt, aki Chaviva közelében volt Palesztinában. Mivel nem sokkal a háború kitörése után az én földim a férjével odaköltözött. S ott Chaviva belépett a Hagama, majd a Palmach harci alakulatba. Akkor éppen önkénteseket toboroztak különleges harcászati tevékenységre, és ő tagja lett a RAF női egységének. Akkor és ott vette fel az Ada Robinson nevet. És olyan jól haladt a katonai kiképzésben, hogy őrmesteri rangot kapott, mesélte nekem megmenekülésünk felé tartva harcostársa, aki visszajött Chavivával azaz Adával Palesztinából a szlovákiai hegyek közé. Az itt élő zsidókat akarták segíteni, és ha lehet megmenteni. Ezzel a feladattal tértek vissza a fasiszták ellen harcolókhoz.
Chaviva akkor nem jött tovább velünk. Megbízott társaiban, hogy a magukra maradt zsidó gyerekeket eljuttatják a békét ígérő helyre. Elmondta nekünk, hogy neki maradnia kell a megmenekített pilóták közelében a szentbenedeki kolostorban. Hiszen ez volt az ő fő feladata, mert az anglo-amerikai misszió keretében ezért helyezték a szlovák nemzeti felkelés területére. Bennünket összegyűjtött, jó kezekbe adott és biztonságos útvonalat tűzött ki számunkra.
Nekünk az egybetartott tíz zsidó gyereknek pedig még az október 15-i Szálasi-féle hatalomátvétel előtt sikerült átjutnunk a magyarországi területeken is, és nehéz, hosszú út után értük el célunkat, Palesztinát.
Megmenekültünk.
Tovább kellene mesélnem jó földimről. Az ötéves koráig Nadabulán élő Chaviva Reickről.
Mindenki tudja, Defoe könyvében Robinson megmenekül. Túléli a sokéves embert próbáló megpróbáltatásokat. Ada, akinek az életünket köszönhetjük, nem volt ilyen szerencsés, ő nem élte túl a kegyetlenségeket. Néhány év után értesültem arról, mi lett vele.
De vajon képes vagyok-e elmondani?
(folytatjuk…)
Az elbeszélés egy részlete elhangzott a szerző tolmácsolásában a rozsnyói Holokauszt-emlékműnél 2016. január 27-én szervezett megemlékezésen.
