Haiku – vershajtogatás, önismereti barangolás a sorok között

A haiku maga a pillanat megragadására törekvő, kötött formájú vers, mely a 7. században született és eredetileg természeti képet volt hivatott festeni, semmi mást. Három sorába csupán 5-7-5 szótag fér, s ebbe kell beleszuszakolni mindent. A jó haiku olyan, mint a harangkondulás – rövid, de visszhangja sokáig ott leng még. Épp ezért a visszatérő programnak ígérkező vershajtogatás első pillantásra nem sok új lehetőséget tartogatott, azonban a Tandem bebizonyította, hogy még egy ilyen egyszerűnek tűnő dologból is kihozható sok minden.
A tavalyiakkal ellentétben ez nem annyira a résztvevők beszélgetésére és asszociációkra épített, inkább interaktív tanmese formáját öltötte. A keleti hagyományt követve a mester egy történetet mesél el tanítványának, gondolkodnivalóval látva el – amennyiben az „megfejti” azt, fejlődhet és egy újabb lépést tehet előre. Ez a lépés azonban mindenki számára kicsit más irányba, kicsit más útra mutat, így egyszemélyes élmény, még akkor is, ha emberekkel van körülvéve. A hajtogatást összekötötték a labirintusjárásra való felkészüléssel is, így aki kedvet érzett, csatlakozhatott a végén.

Maga a történet a kérdésekre és válaszokra összpontosított – minden emberben vannak kérdések és minden emberben ott rejlenek rájuk a válaszok is. A legegyszerűbb döntéseink is sokat elárulhatnak rólunk, ha odafigyelünk, így már a bemutatkozás is apró kreatív feladattá változott. A neve mellé mindenkinek választania kellett egy mottót, idézetet vagy gyakran használt mondást, ami jellemezte és egyszerűsége ellenére is sokat elmondott egy-egy emberről – akadt Murphy, saját vers és kínai közmondás is.
„Nem az teszik, ami szép – az szép, ami tetszik.”

Fodor Ákos emlékére az ő verseiből és haikuiból válogattak idézeteket, amik a kiindulópontot jelentették – a résztvevőknek egy jelenleg fontos vagy megoldatlan kérdésüket szem előtt tartva kellett olyan gondolatot választaniuk a halomból, ami válaszul szolgálhatott vagy megragadta a helyzetüket. A következőkben papírlapokat osztottak szét és mindenkinek az idézetet vagy az általa fogant gondolatot kellett leírnia, mielőtt megkezdődött maga a hajtogatás. Lépésről lépésre madárrá változtatta mindenki a majdnem üres lapot, repülni képes papírdarvakká.

A kész origamihoz csatolták az üzenetet: vagy a madarat látod, vagy a gondolatot, de a kettőt egyszerre soha – ahhoz, hogy hozzáférj a egyikhez, a másiknak el kell tűnnie. Ki-ki magával vihette távozáskor vagy át a labirintusba, ahol a madarát elejtve megkereshette azt, meditációja során akadva rá. Az egyik lehetséges értelmezés szerintem az, hogy az ember válaszai számos formában érkezhetnek és meg kell tanulnia felismerni, kihámozni őket a sokszor megtévesztő alakból. De lehetséges az is, hogy gondolatainkat sosem fogjuk tudni átadni, mivel amint formát adunk nekik, elvesznek a szavakban.