Vagy egy hónapja vagyunk itt Shlesingernél. A városból majdnem mindnyájan, mi zsidók. Biztosan több mint százan, de lehet, hogy kétszázan is. Mindenkit ismerek, minek számolnám őket? Más dolgom is van. Azt se adtam még össze, hányszor szöktem át Schnitzerékhez. Azért jó átmenni hozzájuk, mert oda osztották be Rosenblüthéket és Kornhauserékat, akik sokkal többet tudnak arról, mi történik a világban, és őket jól ki lehet hallgatni, nem küldenek át egy másik szobába, ha éppen beszélgetnek. Nem úgy mint nálunk, a szesz- és rumgyárban. Amit Turulnak hívtak addig, amíg működött. Hogy megint magyarok lettünk már csak néhány hónapig.
Schnitzerék háza nem volt messze, itt volt az is a piac közelében, a Csucsom felé vezető út jobb oldalán. S így gyorsan oda tudtam jutni. De a biztonság kedvéért (az öregek így mondták, amikor valami biztonságot akartak) nem abban a minutában mentem, amikor Fazekas bejelentette, hogy: Emberek, egy óra múlva jön a tanácsos úr. Mert azt azért nem akartam, hogy valahol útközben botoljak bele Szentmiklóssy rendőrtanácsosba. Bár ki tudja, megismert volna-e? Ja! Hát persze, a sárga csillagról biztosan, mert azt a beszerző utamnál sem vehettem le! Fazekas, az jó ember volt, mindenki ezt mondta a mi két rozsnyói gettónkban. Persze azért is, hogy időben tudatta mindenkivel, mikor jön ellenőrzésre a tanácsos úr, ami mindenkor hasznos tudás, de mert hogy kis pénzért mindent megszerzett nekünk a városból. A falusi kofáktól még friss májusi juhtúrót is hozott a zsidóknak. Szentmiklóssyra se lehetett panaszunk. Megkövetelte a rendet, de különösen senkit nem piszkált. Még meg is dicsért több szobát Shlesingernél:
– Milyen jól elférnek itt maguk tizenöten egy szobában, vagy húszan is vannak? És még szép rendet is tartanak – mondta a városból ide költözötteknek. Aztán amikor elment a Turulból a tanácsos úr, mondták többen is, hogy milyen jó dolgunk van, mert kerülhettünk volna a téglagyárba is, ott meg biztosan nem lett volna ilyen kényelem.
Hát éppen Schnitzeréknél voltam látogatóban, amint hallom, hogy az öreg Konhauser szokatlan módon felemeli a hangját.
– Lang Jenő eljárt Dobsináról Poprádra dolgozni, és hozta a hírt már 42-ben, hogy március vége felé, nem tudni hová, de a szlovákok elindítottak egy zsidó lányokkal teli szerelvényt. Már akkor észnél kellett volna lennünk.
Nem értettem, hogy mi közünk van nekünk rozsnyóiaknak a szlovákoknál
maradt dobsinaiakhoz, meg a poprádiakhoz? És hogy-hogy nem voltunk észnél? Apa minden nap nagyon megszámolt akkor is minden pengőt a kasszában. És csak ott járt az esze, mondta is az egyik barátja: – Te Izsák, ilyenkor hozzád se lehet szólni.
Most tudtam csak meg, hogy itt a kis gettóban Rosenblüth Jenőnek sikerült behoznia és elrejtenie a rádióját. Hogy miképpen, hát azt egyik kihallgatott beszélgetésből se tudtam meg. Meg hogy itt hol tartotta, azt sem. De azt láttam, hogy valahol titokban hallgatja is, és mondja halkan tovább a többieknek, amit hallott. Nagyon kellett ilyenkor fülelnem.
– Két fő forrása van a náci megszállók kormányának – adta át egyszer Jenő bácsi a hírekben hallottakat a Schnitzer-ház mostani lakóinak –, amelyből a mesterséges ködöt ontja az országra: a bolsevista veszély falrafestése és az antiszemitizmus. Mindkettőnek az célja, hogy elterelje a figyelmet a fődologról: az ország kifosztásáról, a honvédek frontra hurcolásáról, és mindenekelőtt a béke kérdéséről. A bolsevista mumust már annyit nyúzták a megelőző kormányok is, hogy vonzóereje, helyesebben figyelmet elterelő hatása vajmi kevés. A zsidóellenes demagógiát is elég bőkezűen űzték Horthyék, s az a szűk réteg, amely a zsidók üldözéséből és kiszorításából valamelyes hasznot húzott, ért is el vele bizonyos hatást. Csakhamar kiderült azonban, hogy míg a zsidótörvények készítői és végrehajtói minden sarkon a magyarság erősítéséről kurjongattak, közben az egész országot német kézre juttatták.
Rosenblüth még tovább mondta a Kossuth – rádióban hallott híreket, de én, biztos ami biztos, inkább visszaindultam Drázus patakunk partján a mi nagy gettónkba. Mára már hallottam ezt-azt, valamit ebből tovább is tudok adni. Egy félretolható deszka helyén hamar bejutottam az udvarra. Anyám éppen ott beszélgetett Strausz nénivel. Ahogy meglátott, már mondta is:
– Fiam, valahogyan értesítened kellene Penger bácsit, hogy újra szükségünk lesz rá. Fizetünk neki úgy, ahogyan egy hónapja, amikor ideszállított. Ezt kéne tudatni vele. Mert nagyapádat fel kell ültetnünk a stráfkocsijára. Holnap nem fog bírni legyalogolni a vasútállomásra.
R. 2015. június 9.
A novellarészlet elhangzott a szerző tolmácsolásában a Kelet-közép-Európa zsinagógái 1782-1944 című kiállítás megnyitóján 2015. június 9-én, a Rozsnyói Bányászati Múzeum Galériájában.
